Fiamat özvegyen neveltem fel. Minden áldozatot meghoztam azért, hogy vallásos ember váljék belőle. Ez látszólag sikerült is, hiszen saját maga kívánkozott egyházi iskolába, ahol a legbuzgóbb diák volt. Azóta teljesen hitetlen ember lett belőle. Annyira, hogy csak cinikusan, maró gúnnyal beszél a vallásról. Hiába könyörgök neki, hogy legalább szegény édesanyja kedvéért jöjjön el velem a szentmisére, hajthatatlan! Saját fiam tesz a sírba! Mit tegyek vele?
Szinte semmit sem tehet. Elsősorban szegény fiát kell megértenie. Hinni roppant nagy dolog. A hit nemcsak egy odavetett „igen” a Hiszekegy állító mondataira, hanem „a hívó szeretetre igent mondó, a megnyilatkozó isteni jóságnak önmagát szabadon átadó emberi állásfoglalás” (Mihályi Gilbert). Teljes odaadás, amelynek egyenes következménye, hogy aki hisz, annak Krisztus tanítása szerint is kell élnie. Ez nekünk természetes, de nagyon sok embernek nem az! Különösen nehéz annak, aki egyszer már hitt, és elveszítette ezt a kincsét.
Tessék csak meggondolni: a hit nemcsak az ember töprengéséből születik meg, hanem Isten segítsége, kegyelme is szükséges hozzá! Hogyan kapjon fia Istentől ilyen rendkívüli kegyelmet, amikor csak cinikusan beszél a Legszentebbről? Ilyen állapotban hogyan induljon meg az akarata, hogyan vágyódjék Isten után? Hogyan győzze le azt a sok akadályt, mígnem értelmesen meghódol az Isten kinyilatkoztatása előtt, ahogyan azt az Egyház elénk tárja? Tessék csak elképzelni, milyen nehéz, rettentően keserves, sokszor reménytelen út egy hitét vesztett embernek addig eljutnia, hogy térdre boruljon az Oltáriszentség előtt, hogy higgyen a mennyországban! A lelki sötétségből nehéz a fényre kijutni! Amíg idáig nem jut el a fia, ne hívja templomba. Becsülni lehet, hogy nem hajlandó színészkedésre.
Mindezeket átgondolva úgy nézzen rá, mint egy súlyos betegre, ahol az anya tehetetlen, csak imádkozni lehet és nagy-nagy szeretettel bánni vele. Biztosra veszem, hogy felnőtt gyermeke érettebb fejjel saját magában visszasírja régi hitét, és visszajárnak vallásos élményei. Ha észreveszi benne ezt a lelki mozgolódást, féltő tapintattal megbeszélhetné vele, hogyan is vesztette el hitét? Talán csalódott valakiben, vagy valami bűn állott útjába? Kis lélekelemzés sokat segíthet.
Nagyon fontos az édesanya jó példája is. Vigyázzon, ne legyen ez taszító jámborkodás! Önnek különösen úgy kell visszatükröznie Krisztus Urunkat, hogy nagyon vonzó legyen: természetes, igazi bizonyosság, tele derűvel, megértéssel.
Végül, Szent Mónika legyen a példaképe. Ő pontosan úgy vergődött a fiáért, mint ön. Neki sikerült kiimádkozni, hogy szent legyen kicsapongó, előle menekülő fiából. Tessék sokat imádkozni érte! Nagy bizalommal, állhatatosan kell kérnie gyermeke számára a hit kegyelmét. Az anyák imája különösen kedves az Isten előtt!
Próbálja tehát megérteni vergődő fia lelki szenvedését, szeresse őt, imádkozzon érte. Reméljük, megéri, hogy egyszer együtt mennek boldogan a szentmisére!
*
Fouchét (vallásos volt, azután a legnagyobb egyházüldöző a francia forradalomban) Triesztben látták, ahogy időnként mint összetört ember, nehéz léptekkel megy a szentmisére, összekulcsolt kézzel térdelni. Ő, aki 25 évvel ezelőtt saját kezével törte szét az oltáron a keresztet, most fehér fejjel leborul a „babonaság nevetséges jelképe” előtt, ahogy annak idején Jézusról és a keresztről beszélt. Csak egy kis békére vágyik, jó halált szeretne.
(Stefan Zweig)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
