Hogy lehet ezt kibírni?

Mielőtt válaszolnék, ne vegye sértésnek, de eszembe jut, hogy nagyon sok emberben nincs semmi tartás, magukba roskadnak. Már gyerekkorban nem képesek kitartóan tanulni, kétségbeesnek a katonaságtól, nem bírják a kollégiumban a legkisebb napirendet, fegyelmet sem, a házasság „igája” túl nehéz, menekülnek alóla válással, nem tudnak gyalogolni, dolgozni, ha betegség látogatja meg őket, azonnal az öngyilkossággal foglalkoznak. Összeroppannak, mint egy rosszul megépített emeletes ház. Felfelé törnek, minden kellene, de áldozat nélkül. Az igazi ember végtelen sokat kibír, sokkal többet, mint egy állat. Amikor az már összerogy, az ember még mindig húzza az igát.

Isten és ember szeretetéért mennyi virrasztást, böjtöt, remeteséget, imát, vezeklést vállaltak a szerzetesek. Elég olvasni a vértanúk történetét, látjuk, mire képes egy ember. Vagy a missziósok áldozata. Mindez valóban teljesen elégő életáldozat. Szent Rita 18 éven át szenvedett a férjétől! Bírta, nem roppant össze. A haláltáborok, különböző börtönök lakói, akik ártatlanul kimondhatatlan kínokat szenvedtek, vagy a kórházakban szenvedők. Legtöbbjük nem veszti el életkedvét. Bírja. Nem lehet eléggé csodálni, mire képes az ember! Nem lesznek öngyilkosok, hanem az utolsó percig harcolnak az életért, megmarad bennük a lendület, a lelkület.

Végigtekintve a hősökön, akik nem kivételek, hanem nagyon, de nagyon sokan vannak, az embernek eszébe jut: miért legyen pont nekem különb sorsom, mint sok milliónak. Ha ők kibírták a legnehezebbet is, én a kisebbet miért nem? Mit kellene tenni? Gyerekeinket már kicsi korukban hozzá kellene szoktatni a keményebb élethez. Véget kellene vetni a kényeztetésnek. Ez a puha nevelés visszaüt. Nem új Spártára gondolok, de más formára, mint ami van. A majomszeretet miatt megszenved mindenki, aki bánni kényszerül az ilyen gyerekkel – a nevelő idegeit próbára teszi, még jobban kikészül majd a szülő, ha nagyobbacska lesz, de legjobban megszenved önmaga, hiszen csak tehetetlenül gyötrődik, mert nincs benne csont, olyan, mint egy rongybaba.

Akik bírták, honnét volt és van bennük az a hatalmas lelkierő? Nem saját magukból fakad ennek a forrása, hanem az Istentől. Hisznek és remélnek, imádkoznak és nézik a keresztet. Persze, hogy nekik is nehéz, de akkor már Jézus szenved bennük és vele kínlódnak. Hogyan írja Szent Pál a rómaiaknak? (8,31-39): „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Mi szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély, vagy kard? Mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket… Semmi el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van”. Elő a keresztet! Nézni és csókolni!

Hogy ki tudjunk tartani, hiszen a hosszú ideig tartó megpróbáltatás külön nehézséget okoz, jó lenne átgondolni Vianney Szent János imáját. Nekem kispapkorom óta kedvencem. Ő feltördeli az időt múltra, jelenre, jövőre, és minden megoldódik. „Légy türelemmel én lelkem, holnap úgy lesz, mint Isten akarja. A tegnapi nap elmúlt, amit tegnap szenvedtem, abból már nem fáj semmi. De érdemem megmarad. Ma érdemszerzően akarok szenvedni. A mai nap csak egy nap.” Sem a múltat, sem a jövőt nem érzem, így mindent ki kell, ki lehet bírni.

*

Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.

(23. zsoltár)