Nem elég csak megtisztítani szívünket a bűntől, a gonoszságtól. Be is kell tölteni valakivel. És az a valaki, aki méltó a szívünkre, az az Úr Jézus Krisztus – beszélgetés Varga László püspökkel a bűnről, a megtérésről és a Jézus Krisztusra szánt idő fontosságáról.
– Kedves püspök atya, kérem, világítsa meg, miben áll a tiszta szív jelentősége!
– Jézus azt mondja A hegyi beszédben, hogy „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5,8), és azt is mondja, hogy „A száj (…) a szív bőségéből szól.” (Mt 12,34) A Példabeszédek könyvében pedig az áll, hogy „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet.” (Péld 4,23) Legtisztább szíve az Úr Jézusnak és Szűz Máriának volt ezen a Földön. Minél szorosabb, minél mélyebb a szeretetkapcsolatunk akár Jézussal, akár a Szűzanyával, annál inkább megtisztul a szívünk minden bűntől. De nem csak a bűnök szennyezik be a szívünket. A gondok, a csalóka gazdagság szintén olyanok, amik be tudják szennyezni, el tudnak vinni bennünket a keményszívűségig, elszakítani bennünket Jézustól. Amikor szeretné valaki megtisztítani a szívét, akkor nem elég bűnbánatot tartani, és felismerni, hogy mik azok a bűnök, amelyek beszennyezték a szívét. Ekkor még csak megtisztult szív lesz. Jézus beszél egy házról a pusztában, ahonnét kiűzi az ördögöket. Kimennek az ördögök, aztán bolyonganak a pusztában, és visszatérnek, megnézik, van-e gazdája a háznak. Ha nincs gazdája a háznak, visszajönnek, és annak az embernek a sorsa rosszabb lesz, mint előzőleg volt. Tehát nem elég csak arra tenni a hangsúlyt, hogy megtisztítom a szívemet a bűntől, a gonoszságtól.
Azt gondolom, hogy be is kell tölteni a szívünket valakivel. És az a valaki, aki méltó a szívünkre, az az Úr Jézus Krisztus. Ha Ő a szívünk királya és ura, akkor a helyünkre kerülünk. Ha nem Ő az úr, akkor az is beszennyezi a szívünket, hogy mi magunk vagyunk az. A szívünk középpontja az egónk, a nagy ego. Egyetlen valaki, akinek át tudjuk adni, vagy át érdemes adni ezt a trónt, ezt a helyet, a szívem középpontját, az az Úr Jézus Krisztus, mert egyedül Ő halt meg értünk. Egyedül Ő váltott meg, és egyedül Ő szeret annyira, hogy megadjam magam ennek a szeretetnek.
A nagy egót általában nem szoktuk megbánni. Úgy gondoljuk, hogy akkor teljes az életünk, ha megvalósítjuk önmagunkat, hogyha az egónkat állítjuk középpontba. Ahhoz, hogy Jézus lehessen a középpont és be legyen töltve a szívem annyira, hogy ne férjen oda a bűn, szükség van a megtérésre. A megtérés a bűnök megbánása. Elhagyom a bűnt, és igent mondok valakire, igent mondok Jézus Krisztusra és követni szeretném őt.
Mennyit beszélek Jézusról?
Hogy milyen állapotban van a szívem, azt a szavaim elárulják. Hogy mi van a szívemben, azt nagyon könnyen le lehet mérni arról, hogy mi jön ki a számon: ítélkezés, vádaskodás, gyűlölködés, indulatok, panasz, morgás, elégedetlenség, féltékenység, irigység – sok minden lehet belül. Vagy pedig a hála, a dicséret, a dicsőítés, a szeretet, az öröm, a köszönet szavai, az Evangélium. Mennyit beszélek az Örömhírről? Mennyit beszélek Jézus Krisztusról? Ha valaki nagyon szeret valakit, legyen az egy profán dolog, például nagyon szereti a futballcsapatát, akiknek drukkol, arról nagyon könnyen és sokat beszél, mert betölti a szívét a focicsapat. Ugyanígy vagyunk Jézussal.
Mennyit beszélünk és hogyan beszélünk Jézusról? Szóba kerül-e a hétköznapokban? Szempont-e az ő személye, az ő gondolata, az ő akarata? Mennyit beszélünk az ő tanításáról, az Evangéliumról? Tán nagyon szemérmesek vagyunk, szégyenlősek vagyunk, vagy lehet, nincs betöltve a szívünk, és azért nem beszélünk róla. Nem azért, mert nem illik, hanem mert mással van betöltve. Politikával, gazdasággal, problémákkal, a járvánnyal; mindennel, ami körülvesz bennünket. Rajtunk múlik, hogy mivel töltjük be a szívünket. És az, hogy mi van benn, kiderül a szavainkon keresztül, hogy miről és mennyit beszélünk.
Tartsd tisztán a szívedet – olvassuk a Szentírásban –, mert onnét indul ki az élet. Jézus kijelentette magáról, hogy
„Én vagyok az út, az igazság és az élet”
(Jn 14,6).
Jézus bennünk él, mi pedig őbenne a keresztségünk által: ontológiai szentségi kapcsolatban vagyunk. Onnét indul ki az élet. Jézus elfoglalta az életünk középpontját, és szeretné megőrizni a helyét a szívünkben, az életünk középpontjában, mert a szív a Bibliában az emberi személy középpontja. Ha onnét indul ki az élet, ha onnét indul ki Krisztus, akkor a belé vetett hit mellett a legfontosabbnak a szeretetet, az iránta való szeretetet tartom. Én hiszem, hogy Isten szenvedélyesen szeret bennünket, mert az ő alkotásai vagyunk, Ő teremtett bennünket, és az ő szemében mi szépek és értékesek vagyunk, ajándékok, kincsek, akiben Ő kedvét leli, akiben Ő gyönyörködik. A minket szenvedélyesen szerető Istennek a szeretetére lehet szenvedélyes szeretettel válaszolni. És nemcsak a misztikusoknak, nemcsak a rendkívüli mély Krisztus-kapcsolatban élő keresztényeknek. A szeretet hőfokától függ minden. És ezt a szeretet hőfokot a Szentlélek nagyon szívesen, nagyon nagy örömmel, nagy készséggel emeli bármelyikünk szívébe, hogyha hajlandók vagyunk hívni őt, hajlandók vagyunk hallgatni rá.
Mindenre van időnk
– Hogyan válhat tisztává a szívünk?
– Amikor valakit szeretünk, szívesen vagyunk vele együtt, szívesen töltünk vele időt, sőt – azt gondolom – a szeretet és az idő egyenértékű. Ha azt mondja valaki a családtagjának, hogy „nagyon szeretlek”, de nem ad neki időt, nem ad neki lehetőséget a találkozásra, a beszélgetésre, akkor azt fogja érezni a másik, hogy nem szereti. Nagyon megdöbbentő tapasztalatom volt még kollégiumigazgatóként a kamaszokkal. Jól szituált családban lévő kamaszok kerültek be a kollégiumunkba, mindennel ellátták őket a szüleik, mert szerették őket, de amikor leültem velük beszélgetni, sokszor hallottam ezt, hogy: „Engem nem szeret apám”, és csak néztem, hogy: „De hát, figyelj, mindent alád tesz, mindennel ellát, miért nem szeret?” – „Mert nem beszélget velem, mert nincs ideje rám” – és ez megdöbbentő tapasztalat volt. Nekem azért örültek, mert adtam időt nekik arra, hogy beszélgessünk.
Az idő, az együtt töltött idő és a szeretet szorosan összefügg. Ha azt mondjuk, hogy szeretjük a Jóistent, akkor ott a kérdés, hogy mennyi időt adunk neki, mennyi időt szeretünk vele tölteni. Ha nincs időnk rá, akkor csak gondoljuk, hogy szeretjük, akkor nem akarunk találkozni. Akkor nem akarunk lehetőséget adni a találkozásra, hanem futjuk a saját köreinket, és időnként kiabálunk, hogy „segíts”, mert már megint elrontottam valamit, vagy már megint nem úgy mennek a dolgok. Az idő és a szeretet szorosan összefügg. Mennyi időt adok annak, akit szeretek? Nem igaz, hogy nincs időnk! Mindenre van időnk, amit szeretnénk elérni. Ha valamire vágyakozunk, megteremtjük rá az időt. Ha nem vágyakozom rá, nem lesz rá időm. Itt a vágy meg az idő, vagy a vágy és a szeretet nagyon szorosan összefügg. Vágyakozom-e azután, aki a szívemet megtisztította és betöltötte, vagy pedig nem vágyakozom? Ha nem adok neki időt a személyes találkozásra, akkor mondhatom azt, hogy: „Ő mindenhol jelen van és mindenhol találkozom vele”? Ez igaz, de nem mindegy, hogy azt mondjuk, „szeretlek”, és közben állandóan dolgozunk, mert így nem találkozunk. Az a szeretet, hogy gondolok rá, az a szeretet, hogy köszönöm, hogy gondoltál rám, és az a szeretet, hogy együtt vagyunk – ez minőségileg nem ugyanaz. Többet ad az „együtt”. Jézus akkor is szeret, ha nem vagyunk együtt, természetesen, és én is szeretem a Jóistent akkor is, ha nem a jelenlétében időzöm (az Oltáriszentség alatt vagy az imával). De minőségi különbség van annak a tudata között, hogy én szeretem és érte csinálok valamit, felajánlom neki a dolgokat, vagy pedig megengedem, hogy együtt legyünk, hogy meghallgasson és meghallgassam. Mert amikor együtt vagyunk, akkor Isten szólhat. Tehát „lehetőséget kap” arra, hogy szóljon hozzánk.
Szerintem ahhoz, hogy meghallgassam a Szentlélek üzenetét, meghallgassam az Atya szavait vagy Jézus gondolatait, ahhoz idő kell és csend. Mert csak a csendben válik hallhatóvá Isten diszkrét hangja. Kalkuttai Szent Teréz anya szerint Isten a csend barátja. Isten a szív csendjében beszél. Nem az a fontos, hogy én mit mondok neki, hanem hogy Ő mit mond nekem.
Adok-e lehetőséget, hogy megszólítson az Isten? Adok-e teret, van-e időm és van-e csend bennem, hogy Ő ezt meg tudja tenni? Mert ha nincs csend, akkor nem halljuk meg egymást. Tehát ha úgy történik a beszélgetés, hogy a másik mondja a magáét, én pedig azon töröm a fejemet, hogy ő mit fog válaszolni, akkor azt fogom meghallani, amit én mondok, nem azt, amit a másik mondott. Ahhoz, hogy meghalljam, mit mond Isten, el kell hallgatnom. Meg kell hallgatnom őt, és meg is kell hallanom, mit akar mondani. Nem is biztos, hogy meghallom elsőre, hogy mit mond a Jóisten. Amikor én elkezdtem a csendes szentségimádást, legalább húsz percbe telt, mire megérkeztem. Ott voltam, de még nem volt csend bennem, csak körülöttem. Ahhoz, hogy elinduljon a párbeszéd, és ne csak én mondjam azt, amit gondolok, hanem csend is legyen és hallhatóvá váljon, amit Isten mond, amit üzen, ahhoz idő kell, hogy elcsendesedjem.
– Tulajdonképpen mi rontjuk el a szívünket azzal, hogy bemocskoljuk?
– Nem vigyázunk rá. Nem vigyázunk rá, és könnyen becsap bennünket a hazugság fejedelme, a gonosz.
– Ha valakinek a szívében Jézus jelen van, hogyan lehet irigy és önző? Hogy fér meg együtt a kettő?
– Képzeljük el ezt a képet: amikor belép a szobába egy öntelt, kevély, büszke ember, megjelenik egy csoportban, akkor mindenki a szőnyeg alá kerül, falhoz ül, mert ő, a nagy ő megérkezett, és mondja a magáét, ezért mindenkinek hallgatnia kell. Nem kap teret senki. Jézus nagyon alázatos. Tehát ha én kiszorítom Őt, akkor Ő nem fog belém bokszolni. A Szentlélek is nagyon diszkrét. Azonban ha betöltöm a teret magammal, akkor Neki nem jut tér. Minél alázatosabb leszek, minél kisebbé válok, minél szegényebb leszek, annál több teret kaphat Isten bennem. De ez nincs úgy, hogy állandóan, statikusan meghatározott tere van. Az élet lüktetés, az élet dinamizmus, az élet változás, és ezért nekem arra kell törekednem, hogy a helyemre kerüljek. Minél kisebb leszek, minél alázatosabb, annál nagyobb teret kap bennem az Isten.
– Ezt Kis Szent Teréz mondta.
– Igen. Tudta, miről beszél. Az alázat nem alázatoskodás. Az alázat a valóság elfogadása önmagamról. A valóság az, hogy bűnös ember vagyok, és mindig bűnös maradok. Mindig lesznek bűneim. Ugyanakkor Isten gyermeke vagyok. Szentély, akiben ott él a Szentlélek. És ez azt jelenti, hogy mindig van lehetőségem hálát adni és bűnbánatot tartani. Szent Ferenc és Szent Domonkos a vidámság szentjei voltak, és mindig bűnbánatban jártak. Állandóan bűnbánatban éltek. A bűnbánat nem depresszió, hanem annak a tudomásul vétele, hogy bűnösök vagyunk, és eszerint viselkedünk. Azt is tudjuk, hogy Isten szent, és az ő képmása, az ő gyermeke vagyunk. Ez a két szent megbánta a bűneit és hálás volt, ebből kihagyhatatlan öröm fakadt a számukra. Mindkettőt betöltötte a hála: Isten szentsége, jelenléte, szeretete iránt.
– Hogyan válik valaki kevéllyé?
– Történt valami a kertben. Úgy hívják, hogy áteredő bűn. De ez a bűn nem tudja megakadályozni az áteredő jóságot. Ez is ott van mindegyikünkben. Csak sebzettek vagyunk. Az emberi természet sebzett a bűn következtében. Véges, sebzett, törékeny. Emellett létezik a gonosz, aki pályázik a szívünkre, pályázik Jézus helyére, és végső soron pályázik az életünkre, mert ő nemcsak a hazugság atyja, hanem gyilkos is, aki el akar pusztítani bennünket. A földi életünket, az örök életünket, az üdvösségünket. Mind a kettőre pályázik, és ezért kell ébren lenni, ezért kell gyakorolni azt, ami a keresztség pillanatában kezdődik, hogy ellene mondok a Sátánnak, minden cselekedetének, ellene mondok a bűnnek és a bűn szerzőjének, és igent mondok az Atyára, a Fiúra, a Szentlélekre, az Anyaszentegyházra. De ez sokszor csak a keresztségben történik meg, és akkor sem mindig én mondom ki, hanem a szüleim és a keresztszüleim. Aztán talán húsvétkor megismétlem, nagyszombaton vagy húsvét vigíliáján, de ez nagyon kevés.
Naponta kell vívni ezt a harcot, ezt a szellemi harcot. Az igaz, amit a Szentírásban olvasunk, hogy a gonosz mint ordító oroszlán körüljár, és keresi, kit nyeljen el. De nem ez az izgalmas, hanem az, hogy legyőzték, és Isten körülvett bennünket a szeretetével és az irgalmával. Ha Őt keresem, nem kap teret a gonosz. Ha nem keresem az Istent, akkor a gonosz kínálja a bűnöket, kínálja a lehetőségeket.
– Hogyan segíthetünk azoknak az embertársainknak, akiknek a szívemegsebzett, rossz állapotban van?
– A hit hallásból ered. Beszélni kell róla. Amit nem gyakorolnak, vagy csak keveset a keresztény katolikusok közül, az a tanúságtétel. Tanúságot kell tenni, hogy mekkora öröm kereszténynek lenni, mekkora öröm Krisztusban lenni. Krisztus az életem ura, a szívem királya. Tanúságot kell tenni az Evangéliumról. A beszédhez pedig oda kell tenni az életünket is, mint fedezetet, hogy az életem és a szavaim egységben legyenek. Hitelesnek kell lenni, ami nem lehetetlen, mert a Szentlélek mindenben segít. Állandóan velünk van és segít. A leghűségesebb vendég.
A hit krízise
– A hivatását elhagyó szerzetes vagy pap nem hagyatkozik eléggé a Szentlélekre?
– Azt gondolom, hogy ez a hitnek a krízise. A legnagyobb krízis Európában, Magyarországon is, a hitnek a krízise. Ebből következően aztán a szeretetnek és a reménynek is a krízise. Nem hiszünk. Nem merjük rátenni az életünket egy kapcsolatra. Nem az elméleti hitre gondolok, amit meg lehet tanulni, mint a hittant, hanem arra a kapcsolatra, ami Jézus és köztem van, avagy a Mennyei Atya és köztem. Nem merjük ezt a kapcsolatot mindenek fölé helyezni. A tapasztalatot fölébe tesszük ennek a kapcsolatnak.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a világ rettenetes helyzetben van, a gonosz tombol, a betegségek és a bajok jelen vannak. Nem merjük rábízni magunkat ebben a helyzetben a legfontosabb kapcsolatra: a Mennyei Atyával és a Jézussal való kapcsolatra, így krízisbe kerülünk. Vagy mondhatom úgy is, hogy mindazt, amit tudunk, tanulunk, majd tapasztalunk, azt fölülre tesszük, és ezen szűrjük át az Evangéliumot. Ami logikus és racionális, arra mondjuk, ez lehet. Ami nem megy át ezen a szűrőn, a tudományok szűrőjén, arra mondjuk, hogy azt nem. A szeretet viszont nagyon sokszor nem logikus. Az ellenség szeretete nem logikus. Nem racionális. Ez hitből fakadó tett. És mivel nem merjük rábízni magunkat egy kapcsolatra, nem merünk elköteleződni sem a papságban, sem a házasságban, sem a szerzetességben. Nem merünk elköteleződni a hitben. Félünk. Ebben látom a legnagyobb gondot. Ez a hit krízise.
Mivel jelen van a gonosz, és mivel működik a világban és az Egyházban is, a keresztények különösen célpontok számára. A sötétség fejedelmének a világosság fia provokáció, kihívás. Mit keresnek a világosság fiai ott, ahol ő akar úr lenni? Mindenhol, mindenhol a világban, ezért mindent megtesz azért, hogy a keresztényeket kísértse, elbuktassa, megütközze, vagy ha engedik, megszállja. És ezért nagyon nagy szükség van a szellemi harcon belül az éberségre, hogy észrevegyük, amikor a kísértő jön az ajánlataival, és ne menjünk bele a csapdába, s a bűnbánatra, amikor elbuktunk. Amikor nem tapadunk le a gonosz működésének a jeleinél, hanem Istenre figyelünk, az tart meg bennünket. Figyeljünk arra, hogy Ő hogyan működik, hogyan végzi a munkáját a Szentlélek által. Jézus tudta, hogy létezik a gonosz, de nem a gonoszt hirdette, hanem ellene küzdött, s legyőzte. Amiről beszélt, az a Mennyei Atya. Isten országát hirdette.
- Egy háznak is lehet „lelke”?
- „Tartós szeretet” – élelmiszercsomagok a nélkülözőknek Kárpátalján is
- Május 31-én a Haladás Stadionban lesz az idei Ez az a nap!
- Tovább javult a pápa állapota
- Alkoholprobléma a családban
- Felfüggesztették a pápa gépi lélegeztetését
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek zene áldozás élet életbölcsességek életút
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")