Húsvét ajándéka

Húsvét reggelét mind a négy evangélista elbeszéli. Soraikat olvasva szinte kézzel tapintjuk, hogy az eltérő beszámolók mögött más és más emberek, élmények, tapasztalások rejlenek. Mindegyik elbeszélés ugyanazt az egyet: a feltámadást mondja el, ám mégis a szemtanúk különféle nézőpontjai szerint. János például nem számol be Mária Magdolna és Jézus párbeszédéről, ám – személyes emlékezésként – tudtunkra adja, hogy Péter és a szeretett tanítvány miként jutott el a húsvéti hitre.
A történet nyugtalanító híradással kezdődik, amely inkább kérdéseket ébreszt, semmint eloszlatná az aggályokat. Tényleg elrabolták a testet? Hová lett az Úr? Péter és János futása jól kifejezi az izgatottságot, a zaklatottságot. Kettejük eltérő sebessége szinte elénk rajzol egy zömök, már középkorú halászembert és egy nyúlánkabb, fiatalos lendületű férfit. Elgondolkodtató János tartózkodása a sír kapujánál: nem lép be oda, amíg Péter meg nem érkezik. A szimbolikus olvasat egyházi értelmet kölcsönzött ennek a jelenetnek: János mint a hittudomány képviselője hamarabb elér a Misztériumhoz, mint a Péter által jelképezett, megfontoltabban lépő tanítóhivatal. Ám miközben már majdnem eléri a Titkot, mégis van benne annyi alázat, hogy bevárja azt, aki tekintéllyel és a jézusi ígéret birtokában biztos szívvel és értő ítélettel fogalmazhatja majd meg azt, amit az Egyház hinni elénk ad. Elgondolkodtató ez a magyarázat, az olykor futva haladó teológia és a lassabb járásával biztonságosan a Misztériumhoz eljutó tanítói tekintély képe.
Ezzel együtt a szövegben, a hús-vér esemény kapcsán felsejlik előttünk Péter és János furcsa kettőse, amely végigkíséri az evangéliumi elbeszélést az apostolok kiválasztásától egészen az utolsó oldalig, ahol Jézus és Péter bizalmas beszélgetését akarja kifürkészni János, s így vonódik be, mintegy mellékszálon, magába a központi történésbe (ld. Jn 21,18–23). Jézus az Atya akaratát követve Simont választja ki az apostolok fejének, jóllehet személyes érzelmeiben Jánoshoz áll közelebb. Nagyfokú bölcsesség ez: a szeretet nem iktatja ki a józanságot, és a bizalmas barátság nem kelt zavart az Isten által elgondolt terv végbevitelében. Mennyire meg kellene tanulnunk ezt a bölcsességet nekünk is!
Húsvét hajnalán újfent ott van a feszültség szikrája kettejük között. Csak találgathatjuk, melyikük mire gondol, vajon hogy éli meg Péter, hogy János látványosan leelőzi, és vajon miért áll meg a sír szájánál a szeretett tanítvány, előre engedni Simont? Tisztelet? Megbecsülés? Félelem? Bizonytalanság?
Nem tudjuk biztonsággal feltérképezni kettejük benső világát, mégis érezzük, hogy a sír sajátos hellyé válik. Itt jutnak el az igazi hitre (ugyan az evangélista csak magáról írja, mintegy önvallomásként, hogy „látta mindezt és hitt”, mégis joggal tételezhetjük fel ugyanezt Péterről is). Eközben egymás mellé kerülnek, minden emberi különbözőségük és talán még fennálló egyenetlenségük ellenére is. A kereszthalál kín és gyötrelem volt: Péter tagadott, János ott maradt a kereszt alatt Máriával. Hogyan nézhettek egymásra ezután? Ezt nem tudjuk, de a feltámadás erőterében már újra egymás mellett vannak, egy szívvel, egy lélekkel, egy elköteleződéssel. Krisztus kiengesztelődést hozott a világnak, s e kiengesztelődés legelőször az övéi között fejti ki áldásos hatását: megbocsátást, megbékélést, egyetértés hoz a feltámadás hitében.
Milyen érdekes János megjegyzése a szakasz végén: „addig még nem értették meg…”. Intés ez az egész keresztény közösség számára: amíg nem értjük meg a Feltámadott hitét, addig erőt vehetnek rajtunk az emberi árnyak s a széthúzás démonai. Amikor azonban az üres sírban, az összehajtott gyolcsleplek láttán végre érteni kezdünk, akkor nemcsak a halálon aratott győzelem tényét fogadjuk el, de elkezdünk valóban húsvéti hitű Egyház lenni. Különbözőségeinkben megszületik a Krisztus által nekünk ajándékozott kiengesztelődés, béke és egység. Húsvét nem csak a Feltámadottat ajándékozza nekünk, de Őbenne újra nekünk adja a testvért is, hogy őszintén szerethessük őt s igaz egységben lehessünk vele.
Török Csaba