Katolikus vallású vagyok. Ha arról hallok, hogy urnafülkék eladók, az jut eszembe, hogy soha nem hamvasztatnám el hozzátartozóimat vagy bárkit. Lehet, hogy rosszul tudom, hogy a mi vallásunk nem engedélyezi, hisz Jézust is a szent testében való természetességgel temették el. Nagyon kérem, legyen olyan kedves válaszolni pár sorban. Köszönöm megnyugtató válaszát.
Ön pár sort kér. Nem is gondolja, micsoda gondolattömeget indított el kérésével. Közelről érdekel, hiszen drága jó édesanyámat december elején temettem el. Megvallom, én sem hamvasztattam volna el semmi kincsért. Azt is megvallom, ha urnát temetek, nem tudok kicsiholni lelkemből igazi temetési hangulatot, pedig szeretném. De az egyéni érzelmek mellett tudom, hogy az Egyház megengedi a hamvasztást, kivéve, ha azt a keresztény tanítással ellenkező okok miatt választották.
Az Úr Jézust azért temették sziklasírba, lepelbe takarva, mert akkor minden egyes zsidó embert így temettek el. Ha tegyük fel, Megváltónk Indiában élt volna, akkor az ottani szokás szerint őt is elégetik, mert tökéletesen azonosult ezzel a szolgai állapottal. De elhamvasztott poraiból ugyanígy feltámadt volna, mint a sziklasírból.
Különben a meghalt ember testének a sorsával kapcsolatban érdekes ellentmondás tapasztalható. Egyrészt nagy gondot fordítunk arra, hogy megadjuk a végtisztességet, szép síremlék legyen. Mondják, ahogy kinéz a temető, abból lehet megtudni, milyen vallásos egy falu. Az Egyházi Törvénykönyv is hangsúlyozza (1176 k. 2. paragrafus): az egyházi temetés az elhunytnak lelki segítséget eszközöl ki, testüket megtiszteli, és egyben az élőknek a remény vigasztalását adja. Az emberi szív mélyén ott az igény: méltó módon eltemetni az elhunytakat. Gondoljunk az elmúlt rendszer áldozatainak újratemetésére, a 301-es parcellára. Az irgalmasság testi cselekedete a halottakat eltemetni. Ugyanakkor Szent Ágoston a Vallomásokban idézi édesanyja, Szent Mónika végakaratát (9, XIII): „Anyám, mikor feloszlásának napja küszöbön volt, nem gondolt rá, hogy teste pompásan temettessék el, vagy fűszerekkel balzsamoztassák be, nem is vágyott ritka szépségű emlékműre, s azzal sem törődött, hogy hazai sírba kerüljön; nem ilyeneket hagyott meg nékünk, csupán az volt az óhaja, hogy megemlékezzünk róla a te oltárod előtt.”
Az embernek eszébe jut, hogy nem egy szent életű ember még életében odaajándékozta testét egy orvosi intézménynek, így még holtukban is jót tettek. Az is eszembe jut, hogy milyen sors jutott a szentek földi maradványainak: porcikára szétszedték őket, hogy minél több helyre jusson egy kicsike. Szent Istvánunk megmaradt jobb kezét is így lopták el. Érezni kell, hogy a test sorsa mellékes: pusztulásra van ítélve, porrá kell válnia, azaz meg kell semmisülnie valamilyen módon.
Ezért nem kell olyan nagy ügyet csinálni a szervátültetésből. Ha már meghaltam, odaátról örülök, ha valakibe belekerül a szívem. A boncolástól való irtózás is olyan felesleges, miért ne győződhetnének meg a halál okáról. Az Ószövetség három legnagyobb alakjának sincs sírja: Hénoch nem volt többé, Isten elvitte (Ter 5,23), Mózes sírját sem ismerte senki (MTörv 34,7), Illés a forgószéllel fölment az égbe (2Kir 2,11). A őskeresztényeket sem izgatta, hogy a vértanúkat vadállatok ették meg, vagy máglyán égették el.
*
Az egyházi temetés az elhunytaknak lelki segítséget eszközöl ki, testüket megszenteli, az élőknek a remény vigasztalását adja. Az Egyház nyomatákosan ajánlja, hogy tartsák meg az elhunytak teste eltemetésének jámbor szokását; nem tiltja azonban a hamvasztást, kivéve, ha azt a keresztény tanítással ellenkező okok miatt választották.
(Egyházi Törvénykönyv, 1176)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
