Idős papok között

Az esztendők során sok levelet kaptam. Igyekeztem meggyőződésem és tudásom szerint helyes választ adni rájuk. Az előttem álló annyira megható, annyira szép, hozzá hasonló talán nem is érkezett. Mintha nem is várna feleletet, pedig számos kérdés rejtőzik a sorok mögött.

Elgondolkodtató, hogy Egyházunkat szünet nélkül üldözik. Viharok fenyegetnek és riogatnak bennünket állandóan. Jézus persze megmondta mindezt előre. Rossz jel, ha a sátáni hatalmak tetszését akár csak kicsit is élvezzük. Ilyenkor már félni kell, hogy letértünk a jó útról. Jaj nekünk, ha ők dicsérni vagy szeretni kezdenek minket. Akkor jó, ha ütnek, üldöznek. Mi, ma élő, öreg papok ezt éltük meg a közelmúlt évtizedeiben. Ugyanez a lelkület éledezik napjainkban is. Félelmetes, de jó jel!

Hogy miért bántanak? Bántalmazóink világa a sötétség, a hazugság, a gyűlölet világa. A miénk – ha igazán Krisztushoz tartozunk – a világosság, az igazság, a megbocsátás. Íme egy kis mese ennek megértéséhez: A bagoly üldözi éjszaka a szentjánosbogárkát. A parányi bogár megkérdezi a számára hatalmas vadat: Miért bántasz? – Mert világítasz, te bitang. Íme, az egyetlen bűnünk! Mégsem hagyjuk abba a Fény hordozását, hiszen az Úr Jézus megjövendölte, hogy Egyháza legyőzhetetlen lesz. Nem véletlenül őrizte magánál Mindszenty bíboros Krisztus töviskoronás képét ezzel a felirattal: Devictus vincit, vagyis: Legyőzetve győz.

Az Egyház ellenségei kétezer éven át annyi kudarcot elszenvedtek már, gondoljunk csak Néróra, Napóleonra, Hitlerre, Sztálinra. Értetlenül állok azok vakmerősége előtt, akik mindezek ellenére mégis az Evangélium hirdetői ellen támadnak.

A miskolc-helyőcsabai szeretetotthonban hat pap él a többi öreggel együtt, 76–90 év közöttiek. (A cikk 2005-ben íródott – a szerk.) Mindannyian túl vannak az aranymisén. Ötven évnél is többet katonáskodtunk Isten országáért. Jó érzés, hogy visszajött számunkra a szeminárium, kispapi éveink.

Kopogtat a múlt akkor is, ha magunkban vagyunk, akkor is, ha beszélgetünk. Boldogok vagyunk, amikor szól a csengő, vagy kopogtatnak. Jönnek a régi hívek, a kedves ismerősök. Ilyenkor feléled az ember lelke: gondolnak rám, nem felejtenek el! Aki megszokott, mindennapi életét éli kint a világban, honnan is tudná, hogy mit jelent nekünk ez az élő szeretet, egykori híveink kedves szavai?

Várakozással hallgatjuk a régi plébániánkról szóló híreket. Ott szórtuk a magot tele marékkal, ott hagytuk életünknek egy jó részét, szeretnénk hát hallani, hogy vetésünk beérik, gazdag termést hoz. Micsoda öröm minden jó hír, amely arról szól, hogy ma is megtelik a templom, hogy nem veszett ki a buzgóság!