„Isten háza és a mennyország kapuja”

De most tételezzük fel, hogy harangszó hív minket szentmisére, méghozzá vasárnap. Jön a közösség, sokan ismerik is egymást. Ez a legszebb órája az egész hétnek. Belépek, ott látom a szenteltvizet. Mit kell vele tenni? Kicsit megnedvesített ujjammal keresztet vetek, közben gondolatban imádkozom: Moss meg engem izsóppal és megtisztulok. (Az izsóp gyógynövény, törpecserje. Az ószövetségben a leprást izsópcsomóval hintették meg. A művészetben a bűnbánat és az áldozat jelképe.) Szakítok a kinti élettel, egy másiknak adom át magam.

A következő tennivaló: megkeresem az örökmécs kicsiny piros lángját. Ez jelzi: ott rejtőzik az Úr Jézus az Oltáriszentségben. Ő a katolikus templom hűséges lakója, mindig vár rám. Térdhajtással köszöntöm. Imádlak, áldalak, szeretlek, boldogan jöttem el Hozzád. Megkeresem a padomat, most már csak az Övé vagyok. Ez az óra csodát tesz szegény lelkemmel, amit tönkre akar tenni a zaj, a rohanás, a körülnyaldosó bűn, a piszok. Itt olyan jó. Elsősorban csend van. Igaz, hogy a szentmise előtt imádkozzák a rózsafüzért, de az utolsó negyedórában mindenki elhallgat, magába száll. Szentmise közben is megszakítja a szertartást négyszer is a szent csend, ez talán még fontosabb, mint amikor együtt énekelünk, imádkozunk, avagy a pap egyedül fordul az Istenhez a mi nevünkben. Bár az átváltoztatás világrengető eseményét és a Miatyánkot súlyában kiemelném.

Előtte csendben összeszedjük gondolatainkat, míg megszólal a csengő. Felállunk, kezdetét veszi a legnagyobb misztérium. Jézussal egyesülünk. Először csak halljuk szavát, Igéjét, azután látjuk a szent színek alatt, végül Ő bennem és én Őbenne a szentáldozáskor.

Állandóan mélyülő folyamat ez. Mind jobban bele kell jönni. Egyik szentmise előkészíti a következőt, egyik szentáldozásban már ott rejlik a másik utáni heves vágy. Közben jönnek a csendek. Először a bűnbánatnál. Itt elvonulnak csendes sorban gyengeségeink. Én bűneim, én bűneim, én igen nagy bűneim. Másik csend a könyörgés előtt. A pap felszólít: imádkozzunk, könyörögjünk. Ő majd megmondja azt a szándékot, amit az Egyház elénk terjeszt, de mindenkinek külön-külön is van mit kérnie magának, családjának, ismerőseinek. Sokszor eszembe jut, hányan kérték, imádkozzam értük – nem könnyelműen ígértem meg, csak annyian vannak… Azután csendnek kell lenni a szentbeszéd végén. Amit hallunk az olvasmányokból, a pap ajkáról, annak legalább a legjellemzőbb részét meg kell jegyezni. Végül a legdrágább kincs a szentáldozás utáni. Elárulom titkomat: mostanában mindig azt ismételgetem Jézusomnak: szeress engem! Elmondom Neki, milyen jó volt, amikor még anyuka mondogatta: Imike! De ezekből a szent csendekből önként fakad a közös ima, lelkes ének. Fakad, mert mögötte van a lelkület, a háttér.

Ezek után hazafelé is alig tud megszólalni az ember, vagy nem tud másról beszélni, mint arról a sok lelki élményről, ami betöltötte a szentmise alatt. Aki hitetlenül jön el, csak kíváncsiságból, avagy a család kedvéért, azt is megfogja valami földöntúli öröm, érzi, hogy mást is kér a lélek, nemcsak a finom ebédet, a szórakozást. Olvasom a megtérők történetét, legtöbbel ez a lelki csoda a templom falai között és a szentmisén történt meg.

Végezetül kispapi életemből eszembe jut, hogy lelkiatyánk, P. Rozmán, azzal mérte le, hogy a kápolnában milyen a lelkiállapotunk: figyelte, ha belép a kápolna ajtaján, hány kispap fordul hátra. Az igazi közösség elmerül az imában, nem néz hátra.