Ilodigwe Emmanuel Chekwube szalézi szerzetes Nigériában született, 2016-ban érkezett Magyarországra. Gyönyörűen megtanulta csöppet sem könnyű nyelvünket, és jelenleg Óbudán, a szalézi rendházban él. 2019-ben tett örökfogadalmat Péliföldszentkereszten, 2022 októberében szentelték diakónussá.
„Nri városában születtem, ott nőttem fel, mélyen hívő, keresztény családban. Hatan vagyunk testvérek, én ötödikként láttam meg a napvilágot. Szüleim tanárok voltak, akik gyakorló hívőként minket is erre neveltek. Gyerekként azért mentem a templomba ministrálni, mert nagyon fontos volt számomra a hit. Édesapám már meghalt, édesanyám nyugdíjasként végzi teendőit. Amit kaptam tőlük, tovább szeretném adni.
Gimnazista koromban, amikor elkezdtem gondolkodni a hivatásomról, sokat beszélgettem a lelki vezetőmmel. Csatlakoztam egy ifjúsági közösséghez, ahol imádkoztunk, segítettük az embereket. Ez fontos szerepet játszott hivatásom kialakulásában, itt megerősödött a hitem. A szomszéd városban élnek szalézi szerzetesek. Egyik szalézi ismerősömmel néha találkoztam, aki ennek a rendnek a tagja.
A lelki vezetőm is ismerte a szalézi rendet, mesélte, hogy fiatalokkal foglalkoznak, és javasolta, menjek el hozzájuk. Meghívtak, elmentem egy egyhónapos nyári táborba. Nagyon tetszett az életük, ahogy szolgálják a fiatalokat, játszanak velük, megosztják egymással a nehézségeiket. Ezután 2008- ban döntöttem úgy, hogy jelentkezem szerzetesnek a rendbe” – meséli meghívását Emmanuel testvér.
Édesanyja, mélyen vallásos lévén, nagyon örült fia döntésének. Édesapja kicsit visszafogottabb volt, ő meg akart bizonyosodni arról, hogy fia tényleg ezt akarja-e csinálni. Ezért sokat beszélgetett vele erről. „Először azt gondolta, hogy pap ismerősei miatt akarok pap lenni, de amikor Ghánába kellett mennem egy évre, akkor már tudta, hogy komolyan gondolom. Mielőtt elmentem otthonról, áldást kaptam a szüleimtől. Nálunk ez egy szép szokás, hogy amikor egy gyerek elhagyja a szülői házat és elkezdi a saját életét élni, akkor kap egy szülői áldást. Ilyenkor imádkoznak érte, és kérik az Égiek közbenjárását, hogy minden jól alakuljon a fiatal életében.
Nigériában töltöttem el a jelöltséget, majd egy évig tartott a noviciátus Ghánában. 2012-ben tettem le az első fogadalmat. Utána visszajöttem Nigériába, ahol három évig filozófiát tanultam. Ennek elvégzése után, 2015-ben a rend küldött misszióba Libériába.”
A szalézi rendben nem kötelező misszióba menni, ez szabadon választható lehetőség: hivatás a hivatásban. Aki vállalja, annak két lehetősége van. Meghatározhat egy konkrét kontinenst vagy országot, ahová menni szeretne, vagy ír egy „nyitott levelet” az elöljárónak, hogy bárhová szívesen megy. Emmanuel testvér ezt választotta.
„Amikor megkaptam a válaszlevelet, megtudtam, hogy Magyarországra kell mennem. Hiszem, hogy Isten küldött ide a renden keresztül. Nem tudtam az országról semmit, megkerestem az interneten, hol van, ott szereztem némi információt.
2016-ban érkeztem Európába. Először Rómában töltöttem egy hónapot, ahol egy missziós kurzust kellett elvégeznem. Magyarországra érkezésem után nagyon jó benyomást szereztem már az első találkozáskor. A szalézi közösségben mindenki nyitottan fogadott. Amikor még nem tudtam magyarul, angolul beszélgettek velem. A hívek is befogadóak és kedvesek voltak, a fiatalok is nyitottan fordultak felém. De tudtam, bármilyen lesz a fogadtatás, én itt folytatom a szolgálatomat, hiszen azért jöttem, mert Isten itt készített feladatot számomra.”
Kérdésemre Emmanuel testvér elmondta, hogy kihívás volt számára az étkezés. Idő kellett hozzá, hogy megszokja az itteni ízeket és szokásokat. Most már úgy tartja, jó a magyar konyha. Ideérkezése után látott havat először életében. „Nagy élmény, amikor esik a hó, hideg van, jól fel kell öltözni.” De mindig tudta, hogy akit Isten valahova küld, akkor ott segíteni fogja őt mindenben. 2019-ben tette le örök fogadalmát, melyre édesanyja is eljött.
„Jelenleg a Sapientián végzem a teológiát és diakónusként szolgálok Nyergesújfalun, Bajóton, Péliföldszentkereszten. Az oratórium számunkra nagyon fontos: ami egy ház, egy iskola, egy udvar és egy templom. Minden délután az ifjúsági házban szervezünk foglalkozást a fiataloknak. Látom, hogy igényük van arra, hogy meghallgassák őket. Jó néhányan megtalálták itt a helyüket a közösségben, és jól érzik magukat, vidámak, mindennek tudnak örülni. Sajnos, sokan rossz úton járnak, nem fontos nekik a hit, a templom. Nekik segítségre van szükségük, mert jó emberek. Csak kell valaki, aki megismeri és próbálja a jó irányba terelni őket.
Szép emlékként őrzöm azokat a pillanatokat, amikor az animátori önkéntes csoport ígéretet tett. Ők kétéves képzés után vállalják, hogy a fiatalokat szolgálják. Nagy élmény látni őket, hogy időt szánnak arra, hogy másokon segítsenek. Öröm számomra velük szolgálni. Most láttam, hogy értékes fiatalok, Isten fontos számukra.
Néhány hete az egyetemista hittanos csapattal együtt elmentünk a hajléktalan testvérekhez a metróba, a Nyugati- és a Keleti-pályaudvarra. Nemcsak ételt adtunk nekik, hanem időt szántunk rájuk, és beszélgettünk velük.
Karácsonykor meglátogattunk egy hajléktalanszállót és egy idősotthont, ahol együtt zenéltünk, és megajándékoztuk az ott lakókat. Hatalmas lelkesedést láttam. Ez ajándék és megerősítő élmény volt számomra.”