Isten javunkra engedi a szenvedést

A legnehezebb kérdést tette fel nekem. Az ószövetségi Jób nagy szenvedésében, vergődésében ezt a következtetést vonta le: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és hogy egy gondolat sincs rejtve előtted. Valóban balgán beszéltem olyanról, ami tudásomat messze meghaladja” (Jób 42,1-3). Magát a tényt, amit felpanaszol, már a zsidókhoz írt levél is idézi: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostorozza minden gyermekét, akit magához fogad” (Zsid 12,5). Az élet ezt tökéletesen igazolja. A gondviselő Istennek sokszor baja is van ebből. Amikor teljesen legyengülve gerincműtétre vártam, egy hitetlen meg is mondta nekem: „Tisztelendő úr az egész életét Istennek adta. Mondhatom, jól bánik magával a Gazdája”. Más esetben – ha jól tudom – egy szent panaszkodott: „Jézusom, ne csodálkozz azon, hogy oly kevesen követnek, amikor oly kegyetlenül bánsz azokkal, akik a legjobban szeretnek!”

Biztos, hogy a Jóisten nem csak úgy találomra dobálgatja az emberek vállára a keresztet. Megnézi, ki milyen erős, hiszen teherbírásunkon felül nem enged minket szenvedni. Tehát maga a szenvedés Isten bizonyítványa rólunk. Ahogy pár hete fejtette ki nekem az egyik főorvos, aki nagyon sokszor kezelt: Sok beteget ismertem, de egyik sem szenvedett annyit és úgy, mint a tisztelendő úr! Igaz, hogy mindennap magamhoz vettem szeretteim jóvoltából az Úr Jézus Szent Testét és szünet nélkül imádkoztam magamban a rózsafüzért. Sokat gondoltam barátaimra, akik még többet szenvednek, és gyakran elképzeltem, hogyan és kik várnak majd a mennyországban.

Nemcsak az ember lelkierejét vizsgálja a Jóisten, hanem tekintetbe veszi azt a hivatást, feladatot, amit további életében, sőt, halála után az üdvösségben is neki szán.

Ezerszer le kell szögezni: a legtöbb nem büntetés – kétségkívül ilyen is van, azt érzi az ember –, hanem Isten vezető és nevelő eszköze. Nehézzé teszi a szenvedés elviselését, hogy a benne elrejtett érték nem lesz azonnal nyilvánvaló a szenvedő számára. Azt sem tudja, meddig tart? Meghal-e? Ha életben marad, milyen lesz egészségi állapota? Lesz-e, aki gondozza? Végül milyen szerep, feladat vár rá, ha visszatérhet az emberek közé? Egy bizonyos: Isten nem kárunkra, hanem javunkra, hasznunkra engedi a szenvedést.

A szenvedés az ember lelkét képlékennyé teszi. Biztos, hogy megváltozunk. Ez kétirányú lehet, ez benne a nagy rizikó, ezért kell készülni rá, és sokat imádkozni. Van, aki istentagadóvá válik, telis-tele van a legvadabb zúgolódással. Nem tud megbékélni a helyzettel, nem tudja felfogni: ha elvettük Isten kezéből a sok jót, akkor el kell fogadnunk a rosszat is.

A szenvedő ember másik része még jobban a Jóistenhez fordul, mint annak előtte. Észreveszi, hogy amiért eddig élt-halt, az eltűnő semmiség. Semmit sem visz magával, csak a lelki kincseket, és azok szeretetét, akik segítő, imádkozó lélekkel állnak ágya körül. Érzi, hogy a szenvedő Jézushoz hasonlít, csak ő nem a kereszten kínlódik éjjel-nappal. Igen, éjjel is, mert a nagybeteg akkor szenved a legkeservesebben. Hiába, így érik a babér. Így tisztul ki belőlünk a salak ebben a tűzben, és leszünk ragyogó, fénylő lelkek. Rettentő keserves minden, de soha nem szabad feladni.