Dr. Jitianu Liviu teológus, jelenleg Zürichben szolgáló lelkipásztor 1971. július 19-én született Csíkszeredában. Ősei apai ágon egy a XVII. század második felében Romániába betelepülő zsidó család tagjai, akik úgy gondolták, jobb, ha kifelé azt jelzik, hogy románok, ezért régi, örökölt nevükről lemondtak, és románosan hangzó nevet választottak maguknak. Mi több, zsidó gyökereiket is feladták, teljesen belesimultak a román közösségi életbe. „Az identitásom persze egyértelműen székely, magyar. Három és fél éves koromban a szüleim elváltak, édesapámtól így csak a nevemet és a genetikai potenciálomat örököltem. Úgy nőttem fel ezzel a névvel egy székely faluban, mint bármely másik székely gyermek. Már egyetemista voltam, amikor jobban kezdtem románul beszélni. Románul románok között tanultam meg, nem a családban” – meséli önmagáról Jiti.
Nem vallásos családban nőtt fel, hozzátartozói közül soha senki nem imádkozott, templomba sem járt, érthető, hogy gyermekként Jitianu Liviu atya sem akart pap lenni, ez meg sem fordult a fejében. Nem tudta azonban elfogadni, hogy vannak osztálytársai, akik valamit csinálnak, amit ő nem – így kezdett el hittanórákra járni és került be a ministránsok táborába is, egyelőre még bárminemű személyes elköteleződés nélkül. „Ami viszont ebben a vallásos kultúrában számomra vonzó volt – attól a kortól, amikor már kezdtem értelmesen látni a világot –, az, hogy Csíksomlyón minőségi papok és szerzetesek voltak. Olyanok, akikre emberként felnéztem, akik a hivatásukat emberi gyengéik ellenére nagyszerűen teljesítették. Az első ilyen ember a ferences világból érkező Ivó testvér volt, akit életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Akkori kamaszodó életemet úgy tudta megérinteni, hogy úgy éreztem, az érintése nyomán helyesebben, szebben látom a világot, és jobban látom azt, hogyan kellene élni. Mellette, személyes életvitelükkel, magatartásukkal, mások is segítettek abban, hogy elinduljak az egyházi közegbe vezető úton” – emlékezett vissza Jitianu Liviu atya egy interjúban, hozzátéve, hogy csakhamar elérkezett az a pont is, amikor meggyőződéssel, tisztán, elfogadható motivációkkal és jól körvonalazott célokkal úgy gondolta, ez az az út, ami az emberré válásának a fogódzópontja lehet.
Filozófiai és teológiai tanulmányait 1990–1994 között Gyulafehérváron, majd 1995–1997 között Freiburgban végezte. 1998. július 26-án szentelték pappá Csíksomlyón. „A papságot soha nem célként fogtam fel. Úgy értelmezem, mint olyan életformát, amelyben közelebb kerülhetek saját magamhoz, amiben meg tudom önmagamat valósítani. Ezzel párhuzamosan persze úgy érzem, hogy ez az, ami engem elvisz a teljesség felé, amit így lehetne keresztény szóhasználattal kifejezni: megérkezés Istenhez, elérkezni a lét teljességéhez” – mondja.
Káplánként Petrozsényban szolgált, majd 2000-től a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) asszisztense lett. 2006-ban doktori fokozatot szerzett dogmatikából a freiburgi Albert Ludwig Egyetem Teológiai Karán, onnan hazatérve pedig filozófiát és dogmatikát tanított a BBTE Római Katolikus Teológia Karán, amelynek kancellárja, dékánhelyettese, docense volt. Kutatási területe a krisztológia, istentan, egyház és társadalom, identitás volt. Számos tanulmány szerzője, amelyek a Studia Universitatis Babeş–Bolyai, a Studia Theologica Transsylvaniensis, a Keresztény Szó, a Korunk és más folyóiratokban jelentek meg. Hét könyvet jegyez, köztük a Mi történik az egyházammal? címűt (Verbum, 2012), amelyet így ajánl olvasóinak: „…gondolatmorzsákra vállalkozom, a kortárs egyházias térség egy-két kérdésének megvilágítására. Célom: szenszibilizálni néhány egyházias kérdést a keresztény öntudatban.” Liviu atyát a Regensburgi Egyetem Kurt Hellmich- díjjal tüntette ki.
Útja Kolozsvárról visszavezette Németországba, a Freiburgi egyházmegyébe, Sigmaringenbe, jelenleg pedig Svájc Churi Egyházmegyéjében, Zürichben szolgál. De innen is rendszeresen visszajár Erdélybe, előadásokat tart, konferenciák, kerekasztal-beszélgetések, televízió- és rádióműsorok gyakori meghívottja.
„Az Egyházam csak úgy lehet érték, ha olyan közösségi, hittapasztalati hellyé tud válni, ahol az egyén és a közösség is megkaphatja az Istenre nyíló kapukat. Az egyházamnak éppen ezért tudnia kell önmagáról, hogy relációs valóság, tükörkép. Amit Istenből megtapasztalunk, annak próbál az otthonává válni úgy, hogy az isteni önfeltárulkozásban nem szab kereteket vagy szabályokat, mert attól kezdve megszűnik dinamikus valóságnak lenni, és Isten helyett egy Isten-ikont állít elénk. Az Egyház függő viszonyítási rendszer. Ha tudja Istent közvetíteni, akkor legitim, ha nem, akkor mint kultúrintézmény létezik, és lényegszerűen meg is siklott a legitimitása. Az egyházban önmagában semmi nem emelhető isteni rangra, se a hierarchia, se a szentségi életünk, se a szentségekre definiált egyház, ezek mind csak ablakok Istenre. Az egyház akkor élőképes, ha transzparens az isteni valóságra, és próbál a világgal kommunikálni. Ami nemcsak azt jelenti, hogy ő beszél a világgal, hanem hogy az ő és a világ, az ő értékei és a világ milyensége között megpróbálja megkeresni a találkozópontokat, és ott akarja az értékeit elmondani. Ennek viszont alapvető feltétele, sőt kizárólagos elve a hitelesség. Hitelesség és transzparencia – számomra ez a kettő a legfontosabb. Ha jövőről beszélünk, azt én csak ezen a két nyomvonalon tudom elképzelni” – vallja.
(Fotó: Dieter Seeger)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")