Kezdőlap Hírek Istent keressük

Istent keressük

Istent keressük
16. évközi vasárnap
Mk 6, 30–34.
Gyertek velem valamilyen csendes helyre!”

Emberi természetünk sajátossága az elfáradás, testi és lelki erőnk megfogyatkozása. Az évek múlásával mind gyakrabban szükségünk van pihenésre, életerőnk megújítására. Ilyen erőforrás lehet a hitvesi, a baráti szeretet felénk áradó fénye és melege. Nem kétséges, hogy az elfáradás, a lelki szárazság lelki életünkben is jelentkezhet. Mit tegyünk, mit tehetünk ilyen esetben? Hogyan pezsdíthetjük fel vallásos életünket? A követendő példát Jézus adta számunkra. Arról olvashatunk az Evangéliumban, hogy Jézus a fáradságos igehirdetés során gyakran visszavonult a magány csendjébe, és éjszakába nyúló imádsággal frissítette fel szent emberségét. A lélek fürdője ez, hitünk és szeretetünk megújítása. Erre biztatta apostolait is, amikor magával vitte őket egy csendes helyre.

Nem kétséges, hogy lelki életünk egyik nélkülözhetetlen gyakorlata: az imádságban történő találkozás Istenünkkel. Nem csak hitünkről és szeretetünkről tehetünk ezzel bizonyságot, hanem kaput nyitunk Isten felénk áradó kegyelme előtt. Ezért is fontos, hogy világosan lássuk a jó imádság lényegét. Tagadhatatlan, hogy az imádság igen összetett tevékenység, egész személyiségünk megnyilatkozása. A kérdés azonban az, hogy mi a legfontosabb eleme. Egyesek, főleg a keleti vallások, túlságosan előtérbe helyezik a testtartás fontosságát. Ha valóban ez lenne a lényeg, akkor a bénák nem lehetnének jó imádkozók. Igaz, hogy a beszéd, a szó fontos szerepet játszik emberi kapcsolatainkban, de az Istennel folytatott párbeszédben nincs ilyen nagy jelentősége. Szavak nélkül is lehet imádkozni. Sokan az érzelmi fellángolásban látják az imádság lényegét, és felejtik, hogy mennyire ingatag érzelmi életünk. A jó imádság nem lehet ennek függvénye. Még az sem lényeges, hogy imádságunk közben milyen gondolatokkal közeledünk Istenhez. Ha így lenne, akkor elsősorban az értelmiségi ember tudna jól imádkozni. Hát akkor mi a jó imádság lényege? Nem több és nem kevesebb, mint az akarat Isten felé fordulása. Akarni kell az imádságot. Ezzel a csodálatos képességünkkel át kell ölelnünk egész személyiségünket és Isten felé fordítani. Ezt akkor is megtehetjük, ha lelki szárazságban szenvedünk, vagy ha a szórakozottság figyelmünket elterelő gyarlóságával kell viaskodnunk. Akarni kell az imádságot, ez a jó imádság lényege.

Nem kétséges, hogy az imádságainkban a legtöbb nehézséget a szórakozottság okozza. Az emberi képzelet nemigen zárható be akaratunk kalitkájába. Szent Bernátról szól a legenda, amely elbeszéli, hogy szentünk ismeretlen útra indult, és ezért megkért egy vidéket jól ismerő parasztembert, hogy vezesse lovát az úttalan utakon. Este, amikor megérkeztek úticéljukhoz, Szent Bernát fizetni akart idegenvezetőjének. Közben azonban észrevette, hogy az állatokkal foglalkozó földművesnek nagyon megtetszett a lova. Mosolyogva megjegyezte: neked ajándékozom lovamat, ha figyelmesen, szórakozottság nélkül elimádkozol egy Miatyánkot. Megörült ennek emberünk, hiszen ennél mi sem könnyebb, gondolta magában. Összetette kezét, és hangosan mondani kezdte az Úr imáját. Amikor azonban odáig ért, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, hirtelen felkapta fejét, és szentünkhöz fordulva megkérdezte: a nyerget is nekem adja? Még a lovat sem, felelte Szent Bernát, hiszen a szórakozottság erősebb volt nálad… Vajon hogyan védekezzünk a szórakozottság ellen? Egy régi lelki író ezt tanácsolja: olyan a szórakozottság természete, mint az asszonyok. Ne foglalkozz velük, és akkor békén hagynak. Ez természetesen a férfiakról is elmondható.

Az Evangélium arról is beszámol, hogy a Jézusért lelkesedő emberek útjába álltak magányának. Utánamentek, és ezzel a lelkes érdeklődésükkel fölkeltették Jézus rokonszenvét. Mindig örülünk annak, ha valaki utánunk nyúl, érdeklődést tanúsít irántunk. Jézus is örült annak, hogy az emberek igényelték látását és tanításának hallgatását. Örült annak, hogy az emberiség felé tett lépéseit hasonlók követték. Felismerték, elismerték, amit isteni öntudattal hirdetett: „Én vagyok a világ világossága”. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg egy családanya: az éjszakában csak a csillagok ragyogtak, amikor elhagytuk a város fényeit. Hegyek között autóztunk, lányom és férjem elaludtak, nekem kellett vezetnem. Figyeltem az útjelző táblákat, amelyek messze világítottak az éjszakában. Olyan festékkel festették be, amelyek fényesen ragyogtak, ha a kocsi fényszórója megvilágította őket. Arra gondoltam: Jézus a világ világossága. Belőle árad a fény a világ rettentő sötétjében. Minél sötétebb a világ, annál inkább szükségünk van az igaz világosságra. Ha ezt megismertük, legszentebb kötelességünk másokkal is megláttatnunk…

Ez a felismerés vezette a mélyen hívő Pascal tollát, amikor ezeket írta Jézusról: „Jézus Krisztusnak nincsen semmi földi java, nem alkotott semmit a tudomány számára, de szentségben élt. Nem talált fel semmit, nem uralkodott; de alázatos, türelmes volt, szent Isten előtt, szörnyű démonok előtt, és büntetlenül élt. Ó, milyen csodás pompában jár, milyen magasztos fény övezi, ha a szív szemlélve nézzük, mert a szív szeme látja az igazi bölcsességet” (Pascal: Gondolatok, 112. 1.). Mindig biztonságossá teszi életünket annak tudata, hogy imádságunkkal, akaratunkkal, hitünkkel és szeretetünkkel ahhoz a Jézushoz csatlakoztunk, aki biztos úton vezet a biztos jövő felé.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).
Fotó: Unsplash