Kezdőlap Hírek Jézus alázata

Jézus alázata

Nagycsütörtök
Giovanni Antonio Sogliani – Jézus megmossa a tanítványok lábát
Nagycsütörtök
Lk 22, 19.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

Megdöbbentő élmény lehetett az apostolok számára nagycsütörtök este Jézus két cselekedete. Az egyik: a lábmosás, a másik az Eucharisztia alapítása.

Az Úr Jézus rövid földi működése során gyakran megmutatta isteni hatalmát és szeretetét. Úgy beszélt, mint akinek hatalma van. A részvét által indítva, és a hit ébresztésének szándékától vezérelve számtalan csodát cselekedett. Elfogadta Péter vallomását, amikor társai nevében kijelentette: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. De lám, most mi történik? Kötényt köt maga elé, és megmossa apostolai lábát. Nem csoda, ha elsőként Péter tiltakozik. Nem engedhetik meg, hogy uruk és mesterük ilyen alantas munkát végezzen. Jézus azonban leinti a heveskedő Pétert és nem változtat magatartásán. Vajon miért nem? Mert kitörölhetetlenül bele akarja vésni apostolai és apostoli Egyházának emlékezetébe, hogy ő nem uralkodni, hanem szolgálni akar a földön. Azt is hangsúlyozza, hogy ezzel példát óhajt adni mindenkori követőinek. Ő, aki által Isten megteremtette és megváltotta a világot, letérdel apostolai előtt, megmossa lábukat, hogy tudomásukra hozza Isten rejtett tulajdonságát: szeretetből fakadó alázatát. Vajon miért tette ezt?

Jézus lelki szemei előtt lepergett az emberi történet véres színjátéka, amelybe annyi szenvedést kever az emberi gőg, a hiúság, a hatalomvágy, az uralkodás akarása. Látja a véres harcmezőket, a tömegsírokat, a koncentrációs táborokat, a kegyetlen zsarnokok gaztetteit. Nem bánják, ha vérben gázolnak is, csak uralkodhassanak néhány évig vagy évtizedig. Látja minden olyan ember egyéni tragédiáját, aki nem hajlandó okos alázattal elfogadni a szívébe vésett isteni törvényeket. Csak a saját érdekeiket, élvezeteiket szolgálják: meg sem kísérlik fölfedezni a másokat szolgáló élet szépségét és értékét. Ilyen megfontolások alapján nem csodálkozhatunk, ha Jézus az alázat gyakorlását, ezt az isteni erényt a szeretet koszorújába illeszti. A lábmosás erre figyelmeztet, ez volt nagycsütörtök első meglepetése.

Itt azonban nem állt meg Jézus, hanem még határozottabb lépést tett előre az alázat tartományában. Úgy is mondhatnánk, hogy a lábmosás csak leleményes bevezető volt az Oltáriszentség alapításához. A Szentírás tanítása szerint az a tény, hogy az Isten Fia emberré lett, azt bizonyítja, hogy Isten szeretete sem nélkülözheti a másokért való élet alázatos szolgálatát. Jézus azonban nem állt meg az alázat útján, hanem a világ végezetéig ezt az utat akarja járni. Ezért vette kezébe a kenyeret és a bort, hogy ezekben az élettelen tárgyakban valósítsa meg jelenlétét. Megalázta magát, amikor emberré lett, megalázta magát, amikor szegénnyé lett, megalázta magát a keresztfán és ezt akarja folytatni a világ végezetéig. Nem tökéletes és szép embertestben jön közénk, hanem a kenyér és bor köntösében. Milyen alázatra kényszerül a bor és a kenyér? Lemond puszta létéről, hogy testünk tápláléka lehessen. Ezért választja Jézus velünk maradó áldozata és szeretete anyagául. A kérdésre, hogy miért tette ezt, az Evangélium így válaszol: Szerette övéit, mindvégig szerette őket. Ilyen értelemben nemcsak a karácsonyt, hanem minden szentmisét a szeretet ünnepének nevezhetünk.

Keresztény fiatalok nyári táborozásakor történt. Az egyik részt vevő fiú gyermekbénulásban szenvedett. Ennek következtében sántítva járt és akadozott beszédében. Előfordult, hogy emiatt kigúnyolták. Az egyik este őt javasolták, hogy vezesse az esti áhítatot. Többen arra számítottak, hogy képtelen lesz ellátni ezt a szolgálatot. A fiú azonban nem szabadkozott, vállalta a megbízatást. Társai elé lépett és ezt mondta: „Jézus szeret engem és én is Őt.” Ennyi volt az egész, de olyan őszintén és meggyőzően hangzott, hogy mindenki megragadott. Többen nem tudták elrejteni könnyeiket. Van-e hitelesebb vallomás, mint egy nyomorék hite Jézus szeretetéről?

Köztudomású, hogy Jézus elsősorban nem a szavak, hanem a tettek embere volt. A jelenlegi üdvrendben nem hallhatjuk közvetlenül tanítását, de büszkélkedhetünk valóságos jelenlétével. Tulajdonképpen minden szentmisében megmossa nem a lábunkat, de a lelkünket, és kenyérré alázkodva hirdeti szeretetét. Jól ismeri gyengeségeinket és tudja, hogy itt a földön a feledés utcáit járjuk. Ez sokszor jó is, meg rossz is. A felejtés jótéteménye, hogy enyhíti fájdalmainkat, és begyógyítja testi-lelki sebeinket. A felejtés azonban komoly veszteséget is jelenthet. Kimoshatja emlékezetünkből annak a sok jónak és szépnek emlékét, amivel a szeretet ajándékozott meg valamennyiünket. Jézus éppen ezért alapította az Oltáriszentséget, ezért hív a szentmise, a szentáldozás asztalához, hogy megóvjon minket az életünket szegényítő feledéstől. Valaki ezt írja: „Gazdag az, aki mindenét hajlandó elajándékozni…” Jézus az Oltáriszentséggel mindenét nekünk ajándékozta. Ezért gazdag Ő, és általa lehetünk mi is gazdagokká.

Európa híres búcsújáróhelyei közé tartozik a bajorországi Altötting. Itt élt az elmúlt században Parzham Konrád (1894), aki negyven éven át teljesített a kapucinus kolostorban kapusi szolgálatot. Abban a kis szobában a bejárat mellett, ahol szinte egész életét töltötte, volt egy kis ablak, amelyen keresztül az oltárra láthatott. Így aztán vagy a zarándokokat szolgálta, vagy a szentségi Jézust imádta. Bárcsak mi is áttörnénk hétköznapjaink falát, hogy Krisztus áldozatos szeretete emlékeztessen valamennyiünket a másokért vállalt élet mindent felülmúló értékére. Így lesz az emlékezés utcája biztos út az örök élet királyi menyegzőjére.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből.

Fotó: Wikipédia