Jézus él!

Húsvét 3. vasárnap
Lk 24, 35–48.
„Van-e itt valami ennivalótok?”

Urunk Jézus sohasem kívánt úgynevezett vakhitet követőitől. Jómaga hangsúlyozta: ha valaki nem tud hinni szavaimnak, tetteimnek higgyen! Istenségét, hatalmát, szeretetét csodáival igazolta, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy tanítványai hitének biztos alapot vessen. Figyelembe vette érzékekhez kötődő megismerésünket, és ezért látható jelekkel igyekezett értelmessé tenni a hit engedelmességét. Erre különösen nagy szükség volt a húsvét utáni időkben. Elsősorban az apostolokat kellett meggyőznie feltámadásának kézzelfogható valóságáról.

Köztudomású, hogy Jézus szenvedése és halála a nagy nyilvánosság előtt játszódott le. Amikor meghalt nagypénteken a keresztfán, nemcsak ellenségei, de barátai is azt gondolták, hogy földi életműve kudarcban végződött. Ezt a tévhitet csak egyféleképpen lehetett eloszlatni: feltámadásának érzékszervekkel történő megtapasztalásával. Az első jel, ami ehhez vezetett: az üres sír látványa. A feltámadást senki sem látta, de az üres sír, amelyet katonák őriztek, eszébe juttatta az apostoloknak Jézus ígéretét: „A Messiásnak szenvedni kell, és harmadnapra föl kell támadnia a halálból.” A másik jel: az üres sír mellett angyal jelenik meg a halott Krisztus kereső jámbor asszonyoknak és tudomásukra hozza: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek: Feltámadt, nincs itt!”

Mindez azonban nem lett volna elegendő ahhoz, hogy eloszlassa az apostolok kételyeit, és szilárt alapot vessen hitüknek. Ennek tudatában a feltámadt Krisztus megdicsőült testével megjelenik az apostolok közösségében. Érthető, ha nem akarnak hinni a szemüknek, és azt gondolják, hogy szellemet látnak. Ekkor Jézus felszólítja őket, hogy tapogassák meg és lássák, hogy valóban ő az. Ennek megtörténte után – és ez testi valóságának végső bizonyítéka – megkérdezi: „Van-e itt valami ennivalótok? Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle”. Ez a kenyérevő mozdulat emlékeztette őket arra a sok-sok közös étkezésre, és főképpen az utolsó vacsorára, amikor együtt ettek és ittak Mesterükkel. Jézusnak ez a tette azért is figyelemre méltó, mivel a megdicsőült testnek nincs szüksége táplálékra. Jézus mégis az evést használja fel annak bizonyítására, hogy testi valóságában tért vissza az életbe. Érdekes módon tehát étkezésével erősíti apostolai hitét. Vajon nem figyelmeztetés ez arra vonatkozóan, hogy nekünk is étkezéssel kell erősíteni a kételyek mentén járó hitünket? A feltámadt Krisztus enni kér apostolaitól, és ezzel minket is arra biztat, hogy kenyeret kérő, kenyeret evő, eucharisztiával táplálkozó hívei legyünk. Hitünk szent titka, a szentmise áldozata és a szentáldozás nem csak hitünk bizonyítéka, hanem legfontosabb tápláléka. Jézusnak mindig van „ennivalója” számunkra, és ennek szerető elfogadásával tehetünk tanúságot keresztény hitünkről.

Jézus visszatérése az apostolok közösségébe ezzel is bizonyítja, hogy feltámadásával véglegesen elkötelezte magát az emberiségnek, és senki és semmi sem fordíthatja el tőlünk. Felénk fordulásával teremti meg azt az „isteni környezetet”, amelyben kibontakozik az isteni élet tavasza. A győzedelmes Krisztust senki sem akadályozhatja meg abban, hogy velünk maradjon a világ végezetéig. Ezt akarta láthatóan biztosítani Egyháza szolgálatával. Nyíltan kijelentette, és pontosan meghatározta az apostolok feladatát: „Az ő nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek.” Ennek nyomán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon mit jelent a megtérés fogalma? Egyszerűen azt, hogy amint Isten Jézus által az emberek felé fordult, az embernek válaszképpen Isten felé kell fordulnia. Fel kell adnia azt a hamis illúziót, hogy ösztönei és értelme a boldog, a teljes élet útjára vezethetik. Isten magának teremtett minket, gyermekeivé fogadott, bele akar vonni szentháromságos életközösségébe. Ha nemet mondunk ennek a meghívásnak, akkor Isten velünk kapcsolatos terve ellen lázadunk, és ennek következtében nem érjük el azt a célt, amit Isten tűzött elénk.

Egyik napilapunkban olvastam azt a beszélgetést, amit 1981-ben egy újságíró folytatott az egykori kommunistával, Vas Zoltánnal. Ebben az egykori „nagy ember” elismerte tévedését, csalódását, és minden tiszteletet megérdemlő kritikával tekintett vissza életére. Többek között kijelentette: „Nem tudtam megőrizni tisztaságomat… Reggelente, borotválkozás közben nem nézhetek úgy tükörbe, hogy onnan egy tisztességes ember nézne rám vissza” (Magyar nemzet, 1991. III. 11, Boros István).

Tisztelettel hallgatjuk, olvassuk a vallomást, a szigorú önbírálatot. Mi azonban, akik sokszor nem tudjuk megőrizni tisztaságunkat, nyugodtan nézhetünk a tükörbe, egy feltétellel. Ez pedig nem más, mint az őszinte beismerés és bűnbánat. Hitünk szerint Jézus a bűnösök kedvéért jött a földre, és nincs nagyobb öröme, mint visszaadni elvesztett tisztaságunkat. Legnagyobb húsvéti ajándékainak egyike éppen a bűnbocsánat ígérete. Ha elvégezzük a lelki mosakodást „a szeplőtelen Bárány vérében”, akkor nyugodtan tükörbe nézhetünk, ahonnan ismét egy tisztességes ember néz vissza reánk.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből.