Kezdőlap Hírek Jézus Názáretben

Jézus Názáretben

Bizalom Jézus Szívében
14. évközi vasárnap
Mk 6, 1–6.
„A prófétának csak hazájában, rokonai
körében, a saját házában nincs becsülete.”

Emberi természetünk sajátossága, hogy kedveli a rendkívüli, csodálatos, szenzációs eseményeket. Kihasználják ezt a szemfüles újságírók, amikor – néha a tárgyilagosság rovására – igyekeznek szenzációsan tálalt hírekkel felkelteni az olvasók érdeklődését. Ez az igény a vallásos ember életében is jelentkezik. A csodavárás és a csodalátás jótékony hatást gyakorolhat a hitéletre, és indítéka lehet az erkölcsi megújulásnak. Nem véletlen, hogy Jézus is számos csodájával a hitet akarta fölébreszteni, illetve megnyilatkozó hitet jutalmazni. Arra azonban felhívta figyelmünket, hogy az igazi hit nem a csodából, hanem tanításának hallgatásából születik.

Semmi kétség, ha figyelemmel kísérjük Jézus nyilvános működését, idejének nagy részét a tanítás töltötte ki. Mindenki egyetérthet abban, hogy az értelemmel rendelkező ember számára igen komoly feladat a tanítás és tanulás kötelessége. Életünk minősége nagymértékben függ azoktól az ismeretektől, amelyek értelmet és célt adnak egész tevékenységünknek. Vallásos életünk is akkor emelkedik emberi, illetve isteni színvonalra, ha értelmünkkel elfogadjuk és akaratunkkal megvalósítjuk Isten nekünk címzett üzenetét. Csak így kerülhetjük el az üres formalizmust, a veszedelmes fanatizmust. Így lesz a hitünk értelmes engedelmesség. Nem véletlen tehát, hogy a szülővárosába visszatérő Jézus tanítani kezdett a zsinagógában. Csodáinak híre megelőzte ugyan érkezését, mégsem várták őt diadalkapuval. Ennek ellenére sokan meghallgatták és értetlenül kérdezgették: hol tett szert erre a bölcsességre? Csodálkozásuk nem volt alaptalan, Jézus csaknem három évtizedet töltött Názáretben, és mindenki úgy ismerte, mint egy becsületes ácsmestert. De íme, mi történik? Eléjük áll és tanítani kezdi őket. Eddig ezt nem tette, és semmi jelét nem adta tudományának. Elképzelhetetlennek tartották még annak gondolatát is, hogy benne az istenség egész teljessége lakozik. Ez a hitetlenség volt az, ami bezárta Jézus szavai előtt értelmük és szívük kapuját. Igaz, ezt a bezárt kaput áttörhette volna, ha valami szenzációs csoda-sorozattal ajándékozza meg hallgatóit. Jézus azonban nem akarta ilyen erőszakos módon hitre kényszeríteni hallgatóit. Hitük ne a csodából, hanem tanításának hallgatásából szülessék.

Sokszor jómagunk is csodálkozunk azon, hogy Jézus nem aratott általános tetszést és elismerést; sokan visszautasították újszerű tanítását, sőt káromlással vádolták. Vajon miért? Mert az emberek tegnap és ma egyaránt egészen más képet alkotnak Istenről a valóságosnál. Az erő és hatalom vakító fényében él, megközelíthetetlen világosságban, nem pedig emberi testbe öltözötten, megalázkodva. Igen sokan nem hajlandók ma sem tudomásul venni, hogy Isten nem akarja szenzációkkal, csodákkal szegélyezni a hozzá vezető utat. Jézus nyíltan kijelentette, hogy Isten elrejti titkait a bölcsek előtt és kinyilatkoztatja a kicsinyeknek, hogy egy nagy népet választott ki elsőként magának, hanem Izrael leszármazottait. Amikor a Fiú megtestesült, nem az akkori világ fővárosában, Rómában született, hanem az ismeretlen Betlehemben. Nem királyi palotában látta meg a napvilágot, hanem egy istállóban. Jézus nem a tudósok, nem a filozófusok nyelvén hirdette az Atya üzenetét, hanem a mindenki számára érthető példabeszédek egyszerűségével. Nem tudósokat, politikusokat, katonákat választott apostolaivá, hanem egyszerű halászokat… Nem diadalkapun, hanem a kereszt véres „kapuján” lépett be dicsőségébe. Ezzel a magatartásával világosan megmutatta, milyen utat kell járnia Egyházának és minden követőjének. Ő maga szól közbe, ha megfeledkezünk erről, és Egyházunkat, a názáreti ács jegyesét aranyba, bíborba öltözteti. Az Egyház útja sohasem lehet diadalút a földön, hanem poros országutakon, üldözések közepette folytatandó zarándokút.

Ez az egyszerűség nyilatkozik meg azokban a tevékenységekben is, amelyek Jézus kegyelmét közvetítik. Pál apostollal szólva az igehirdetés oktalansága által akarja üdvözíteni a világot. Néhány csepp víz elegendő, hogy egy–egy lélek megtisztuljon bűneitől és a keresztség szentségében újjászülessen az istengyermeki életre. Egy parányi ostya és néhány csepp bor elegendő ahhoz, hogy Jézus valóra váltsa ígéretét, és velünk maradjon a világ végezetéig. Kezünkbe adja az olajat, hogy ennek jelére megerősítsen hitünkben, a bérmálásban, vagy betegágyunkon. Elég egy kézrátétel, hogy elnyerje valaki a papi szolgálat kegyelmét. Elég egy rövid vallomás, hogy összekösse életre szólóan két fiatal életét.

Mindebből következik, hogy keresztény életünk lényegét a mindennapok jó felhasználásában kell látnunk. Nem nagy, szenzációs, csodálatos dolgokat kell véghezvinnünk, hanem mindent nagyszerűen kell csinálnunk. Keresztény módon nevelni gyermekeinket. Hűségesen kitartani hitvestársunk mellett. Gondozni a betegeket, és betegen is hinni Isten szeretetében. Isten nem azt parancsolta nekünk Jézus által, hogy csodákat tegyünk, hanem tartsuk meg tanítását és gyakoroljuk a szeretetét. Nyissuk meg szívünket a hit mozdulatával, hogy részesei lehessünk a legnagyobb „csodának”: életünk megszentelésének, üdvösségünk elnyerésének.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).
Kép: Pixabay