Kezdőlap Hírek Kereszténységünk bizonysága

Kereszténységünk bizonysága

Jézus keresztsége
(Lk 3, 15–22.)

Joachim Patinir: Szent János megkereszteli Jézust

Az evangélium beszámolója szerint Jézus a Jordán folyóban történt keresztségével kezdte nyilvános működését. Tette ezt azért is, hogy példát adjon minden követőjének, és keresztény életünket a keresztséggel kezdjük. Nem ok nélkül nevezzük a keresztséget az Egyház kapujának. Általa lépünk be Isten népének közösségébe, általa leszünk Krisztus titokzatos testének tagjai, Isten kegyelmének részesei. A keresztség azonban csak kezdet, amelynek hitben és szeretetben megnyilatkozó életünkben kell kiteljesülnie.

Amikor kisdiák voltam, ha valaki kedvet érzett papi pályára, már középiskolás korában beléphetett a papnevelő intézetbe. Magam is ott végeztem a gimnázium felső négy osztályát. A váci szemináriumban a gimnazista kispapok nem kaptak reverendát, hanem helyette egy olyan jelvényt, amelyet a kabátunkon hordtunk és erről mindenki megtudhatta, hogy kispapok vagyunk.

Amikor minket megkereszteltek, Isten is megjelölte lelkünket egy természetfölötti jellel. Igaz, ezt nem lehet látni testi szemmel és ezért külsőleg semmi különbség sincs a megkeresztelt és a kereszteletlen ember között. Isten nem valami látható jellel, hanem egészen másként kívánja, hogy tanúságot tegyünk keresztény életünkről. Vajon miről lehet megismerni, hogy Jézus tanítványai vagyunk? Sokan talán így vélekednek: arról, hogy templomba járunk, imádkozunk, hittant tanulunk. Tagadhatatlan, ezek is hozzátartoznak a keresztény ember életrendjéhez. Jézus azonban ennél is többet vár tőlünk. Nevezetesen azt, hogy mindenki felé áradó szeretetünkkel bizonyítsuk kereszténységünket. Mindig elszomorító, amikor egyesek, midőn hazafelé mennek a szentmiséről vagy a hitoktatásról, verekedéssel, civakodással hazudtolják meg keresztény hitüket. Az a gyermek, aki megszomorítja szüleit, tanítóit, aki durván viselkedik testvéreivel szemben, nem méltó a keresztény névre.

1889. január 30-án egy Remus nevű spanyol gőzhajó súlyosan megsérült, léket kapott a Fülöp-szigetek közelében. A süllyedő hajón óriási zűrzavar támadt. Mindenki menteni akarta az életét és hamarosan megteltek a csónakok. Többen a vízbe ugrottak és úszva próbáltak eljutni a közeli partokra. Csak a hajón tartózkodó és a mentőcsónakban helyet foglaló két hithirdető, Rajmund Pál és Dorado testvér őrizték meg nyugalmukat. Miközben igyekeztek megnyugtatni az embereket, egy szerencsétlen asszony úszott a csónakhoz. Mikor Rajmund atya látta, hogy nincs több hely a csónakban, átadta helyét az asszonynak és a vízbe ugrott. Ott azonban görcsöt kapott és elnyelték a hullámok.

Dorado testvér egy másik csónakban kapott helyet. Egyszer csak feltűnik egy fuldokló a csónak közelében és arra kéri a matrózt, hogy vegyék fel. Nincs több hely, hangzik az elutasító válsz. Ekkor Dorado testvér föláll és kijelenti: átadom a sajátomat. Már ki is ugrott a csónakból és elnyelték a hullámok.

Úgy gondolom, hogy ezt a két lelkiatyát, akik életüket áldozták másokért, méltán nevezhetjük Jézus követőinek, aki szintén így cselekedett. Életét adta értünk. Igaz, Isten nem kíván mindenkitől ilyen nagy áldozatot. Azt azonban elvárja, hogy szerető magatartásunkkal bizonyítsuk hitünk igazát és ezzel valljuk meg Krisztushoz tartozásunkat az emberek előtt.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – C év” című könyvéből (1989-es kiadás).