Kezdőlap Egyéb „Készülök az utolsó nagy utazásra”

„Készülök az utolsó nagy utazásra”

Leleóczky Gyula Donát

Kilencvenedik születésnapját ünnepelte július 20-án a texasi Dallasban Lelóczky Gyula Donát ciszterci atya, aki 1964-ben került ki az Egyesült Államokba. 1965-től 2011-ig a magyar ciszterci atyák által Dallasban alapított nyolcosztályos gimnáziumban tanított és dolgozott mint könyvtáros. A Vatikáni Rádió számára lejegyzett élettörténetéből közlünk részleteket az alábbiakban.

Anyaméhen kívüli életem forró nyári éjszakán, 1932. július 20-án kezdődött Győr szabad királyi városában – kezdi önéletrajzát a ciszterci szerzetes. Édesapám cukrászmester volt; családom két neves cukrászdája naponta hívogatta édes áruival Győr lakóit és látogatóit. Hárman voltunk testvérek. Édesanyám vallásosan nevelt bennünket. A vasárnapi szentmise, a közös esti ima elmaradhatatlan része volt életünknek. Az elemi iskola első négy osztályát Győrött végeztem el.

Az első igazán nagy változás életemben akkor történt, amikor első gimnáziumba szüleim a Szent Hegyre, Pannonhalmára, a bencések akkor vadonatúj, ún. „olasz gimnáziumába” írattak be. Itt csepegett, szivárgott lelkem mélyére még öntudatlanul a kolostori élet szeretete.

Csak négy évet töltöttem Pannonhalmán, a 2. világháború viharos éveiben; tanulmányaimat Győrött folytattam, kereskedelmi középiskolában, mert családi döntés eredményeként nekem kellett volna folytatnom a hatvanéves Lelóczky cukrász cég működtetését. Az 1940-es évek második felében a kormányzat a családomat fokozatosan mindenétől megfosztotta. A legnagyobb veszteséget két cukrászdánk államosítása, a család mindennapi kenyerének elvesztése jelentette. Ez pedig az én jövőmet is gyökeresen megváltoztatta: többé már nem a cukrász mesterség kitanulása volt az életfeladatom.

1950-ben érettségiztem, de egyetlen egyetemre se vettek fel, mivel „betelt a létszám”. Két évig Győrött, a Belföldi Szállítmányozási Vállalatnál dolgoztam könyvelőként.

1950 nyarán, épp abban az időben, amikor Magyarországon üldözték a szerzeteseket és apácákat, valahogy eljutott hozzám a hír, hogy az egyik plébánián titkos lelkigyakorlat lesz fiatalok számára. Tudtam, hogy nekem ott kell lennem. Dievald István piarista atya titokban járta az országot, és lelkigyakorlatokat vezetett. A győri fiúcsoport tagja lettem, és ez az új közösség megváltoztatta életemet. Hosszú beszélgetések, sok jó könyv olvasása bensőleg átalakított. Lassan igényt éreztem arra is, hogy naponta járjak reggeli szentmisére, és amikor 1952-ben végre főiskolára kerültem, már megfordult fejemben a papi hivatás gondolata is.

Anyám akkor egy győri szálloda konyháján volt állásban; a szálloda egyik takarító nénijének a fia magas beosztásban dolgozott az egyik minisztériumban; az ő révén sikerült bekerülnöm a budapesti Apáczai Csere János Főiskolára, könyvtáros szakra. Vasárnaponként az Egyetemi-templomba jártam a kispapok által énekelt gregorián szentmisére. Krisztus Király ünnepén, amint a mise alatt körülvettek a gregorián dallamok, felhőként szállt rám a biztos tudat, hogy ez az én helyem az Egyházban, itt akarok élni. Nem egyházmegyei, hanem szerzetes papként. Győrött Rónay Detre ciszterci atyával jó barátságban voltam, leveleztünk egymással a hivatásomról. Amikor tavaszra eldöntöttem, hogy szerzetes akarok lenni, Detre atya tudatta velem, hogy a ciszterci rend a feloszlatás után titokban folytatja működését. Azonnal csatlakozni akartam.

Az első kapcsolatra augusztusban került sor, amikor 1953-ban, egy hónapos katonáskodás után visszatértem Budapestre a második tanévre. Detre atya utasítása szerint egyik vasárnap este a városmajori parkban, a Beethoven-szobornál kellett találkoznom „egy fehér ruhás úrral”. Az úr, amint később kiderült, Sigmond Lóránt ciszterci atya, a rend akkori vezetője volt. A park egyik csendes zugában órák hosszat beszélgettünk; a beszélgetés végén Lóránt atya egy budai kertes ház címét adta meg, hogy ott a következő vasárnap kora délelőtt egy albérleti szobában a novíciusjelöltekkel találkozzam. Így vette kezdetét a zug-ciszterci életem. A vasárnapokat öten fiatalok egy-egy ciszterci atya társaságában ebben a kis szobában töltöttük oktatással, imával. 1954 februárjában került sor a beöltözésre, szentmise keretében felvettük a ciszterci novíciusok fehér ruháját, és azt kb. hét óra hosszat ugyanabban a szobában viselhettük. Aztán vissza kellett térnünk a civil életbe. Ez a zug-ciszterci életem 1956 novemberéig tartott, amikor a levert forradalom után Lóránt atya a világban élő ciszterci kispapokat Nyugatra küldte, hogy Rómában folytassák tanulmányaikat.    Római tanulmányaimat 1964-ben fejeztem be, akkor kerültem az USA-ba.

A második világháborút követően 1955-ig mintegy húsz magyar ciszterci vándorolt ki Amerikába. Először egy Wisconsin államban létező ciszterci monostorban telepedtek le, de mivel ott nem lehetett középiskolát nyitni, új otthont kerestek. Az isteni Gondviselés révén a magyar ciszterciek és a texasi Dallas Egyházmegye püspökének a szüksége találkozott: a püspök katolikus egyetem felállítását tervezte, ahhoz keresett tanárokat, így a ciszterci közösség Dallasban talált otthonra, 1955-ben. Az egyetem 1956 őszén nyitotta meg kapuit, az első tanári karban kilenc magyar ciszterci atya kapott állást. A növekvő magyar közösség (az 1956-os forradalom után további 14 magyar ciszterci atya került Nyugatra) 1962-ben középiskolát is nyitott a régi magyar nyolcosztályos gimnáziumok mintájára. Az iskola immár hatvan éve virágzik, 1965-től 2011-ig ott tanítottam és dolgoztam mint könyvtáros. A magyarországi rendszerváltozás után két évet ismét Rómában töltöttem mint a Magyarországról érkezett ciszterci kispapok elöljárója.

2011-ben fejeztem be a tanítást iskolánkban, és álltam át lelkipásztori munkára. Szintén 2011-ben ünnepeltem ötvenéves papi évfordulómat. Abban az évben rákos daganat miatt kivették az egyik vesémet. 2020 májusában súlyos formában átestem a covid-betegségen. Élem szerzetesi életemet, és készülök az utolsó nagy utazásra az Úrhoz.

(VR)