Ki akarnak használni

Az Úr Jézus valóban szigorúan megparancsolta, hogy a szegényeken, betegeken, rászorulókon segítenünk kell, még akkor is, ha az ellenség, rosszat tett nekem. Jézus azt mondta: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34).

Itt csak egy a bökkenő: aki ki akar bennünket használni, nem egy szegény, valamilyen okból ránkszoruló felebarátunk, hanem ravasz fickó, élősködni akar rajtunk, közben azt szajkózza: Jézus azt parancsolta, hogy „aki kér, annak adj” (Mt 5,42), én kérek tőled, tehát kötelességed nekem engedelmeskedni.

Igen ám, de aki így viselkedik velünk szemben, az az Úr Jézus szemében sem más, mint egy ravasz képmutató. Különben esze ágában sincs komolyan venni az Úr Jézus szavait, csak akkor veszi elő azokat alattomosan, amikor bennünket akar tőrbe csalni. Jézus pedig ezekre az emberekre hétszeres jajt mondott. Hogy reagáltak? Még ők háborodtak fel. Össze-vissza faggatták, hogy aztán vádolhassák (Lk 11,53).

Jézus Simon farizeust is alaposan megmosdatta, amikor a rosszhírű nő bűnbánatán megbotránkozott! Nem adtál vizet a lábamra, csókot sem adtál nekem, fejemet sem kented meg olajjal (Lk 7,44-50). Még te beszélsz? Nem szégyelled magad?

A vallásos keresztény ember jószívű, de nem bolond, nem mafla, akit csak úgy falhoz lehet állítani, és nem meri azt mondani, hogy nem. Példakép előttem Árpád-házi Szent Erzsébet: ha észrevette, hogy egy szegény kétszer áll sorba élelemért, jaj volt annak. A rászorulóknak cipőt és sarlót adott, hogy tudjanak dolgozni, a lustával viszont nem hagyta magát bolonddá tenni. Az Úr Jézus nem kötelezett bennünket arra, hogy hagyjuk magunkat becsapni, ne szóljunk annak, aki hanyag, rossz munkát végez. Ilyen esztelen magatartásra nem kötelezett senkit sem az Úr! Mindig eszembe van, amit jó édesapám, aki bűnügyi nyomozó volt, egész életében mondott: Fiam, jól jegyezd meg, hogy mindennek van határa, csak az emberi szemtelenségnek nincs. Ha észreveszik magatartásunkon, hogy vissza lehet élni jóságunkkal, akkor megteszik, nem egyszer, se kétszer.

Tudom, hogy sokszor nehéz megítélni: ki a ránkszoruló és ki nem. Az ember fél attól, hogy olyannak adta ki az útját, aki valóban szegény, nyomorult, de legalább tanuljunk, ha már egyszer becsapott! Visszautasítani is oly nehéz. Az ember jobban szégyelli, mint ő.

De akárhogyan is van: elszántan, világosan, határozottan kell beszélni, nem köntörfalazni. A felháborodást, tiltakozást el kell viselni, ez természetes. Az ő kártyájában ez a lehetőség is benne van, ha ötven százalékban sikerül becsapni a jóhiszemű embereket, akkor már nyert ügye van.

Valóban, a magántulajdon a krisztusi ember számára nem szent és sérthetetlen: a fölösleget köteles vagyok odaadni, akiknek nincs, de nem szabad ész nélkül szétszórni azoknak, akik azután kinevetik a naivságomat. A szegényeknek járó részt okosan, megfontoltan annak és oda kell juttatni, akik és ahol szükséget szenvednek.

*

Ma minden csak az egyénről, az önmegvalósításról harsog, és közben elsorvadnak az emberi kapcsolatok. Nem szabadna elijeszteni az embereket a többgyermekes családmodelltől, hanem a család, a gyermekvállalás és az emberi kapcsolatok értékének visszaadására lenne szükség.