„Egy leprás jött hozzá, térdre borult előtte s
így kérte: Ha akarod, megtisztíthatsz.”
Mk 1, 40–45
Gyakran megtörténik, hogy földhöz verően zuhan ránk a magányosság keresztje. Főleg idős korban olyan ez, mint a ránk boruló éjszaka. Az ember azonban nem élhet sötétségben, és ezért a magány égboltján csillagot keresünk. Valamit vagy inkább valakit, aki segít kitörnünk a magány börtönéből. Mily értékes ajándék, ha valaki felénk nyújtja kezét, és ezzel az életmentő mozdulattal siet segítségünkre. Ezt az emberi magatartást szemlélteti a leprás találkozása Jézussal.
Nemcsak a múltban, de a jelenben is elkülönítjük a fertőző betegeket, hogy ezzel álljuk útját a ragály terjedésének. Jézus korában a leprások ki voltak zárva az emberi társadalomból, és nem történt intézményes gondoskodás róluk. Nem mehettek az egészségesek közé, és már messziről jelezniük kellett leprásságukat. Ezért is számított vakmerőnek annak a leprásnak bátorsága, aki Jézushoz lépett és gyógyulásért esdekelt. Nyilvánvaló, ez a közeledés magában hordozta a hitet, hogy Jézus isteni hatalommal rendelkezik, és nem kell félnie a fertőzéstől. Ez a hit mint mindig, most is meghatotta Jézust. Ezért kinyújtotta a kezét és így szólt a lepráshoz: Akarom, tisztulj meg!
Tévedés lenne ezt az eseményt, ezt a csodát úgy értékelnünk, hogy Jézus ezzel is megmutatta hatalmát. Ezen túlmenően más célja és indítéka volt az evangélistának, amikor papírra vetette ezt az eseményt. Jézus gyakran hangoztatta, hogy egész életével példát akar adni nekünk. Igaz, nem ajándékozott meg mindnyájunkat csodatevő, gyógyító hatalommal, de azt kötelességünkké tette, hogy kinyújtsuk kezünket a betegek, az elesettek, a magányosságtól szenvedők felé. Pascal írja, hogy mindenki egyedül hal meg. Betegségében is egyedül marad az ember, de ezt az egyedüllétet enyhíthetjük, ha szeretettel fordulunk testvéreink felé. Méltán jegyzi meg egyik írónk a következőket: „Nincs olyan fájdalomcsillapító, mint egy emberi kéz. Amikor bekötött szemmel feküdtem a műtőasztalon, megszorítottam valakinek a kezét. Az illető keményen viszonozta a kezem szorítását s ezzel biztatott mindvégig, fönntartotta bennem a hitet, hogy lelkek között vagyok, olyan erőt adott vele, hogy azzal akár villamosgépeket is lehetne hajtani. Fogalmam sincs, kicsoda volt az ismeretlen jótevő. Még azt sem tudom – nem volt időm és kedvem megfigyelni – hogy férfi volt-e vagy nő. Akárki volt, hálásan és alázatosan ezen az úton mondok neki köszönetet” (Kosztolányi Dezső).
A leprás csodás meggyógyítása, miként Jézus többi csodái, ezt az emberszerető kéznyújtást szemléltetik. Ugyanakkor kinyilvánítják Jézus hatalmát a természeti erők fölött. A hitetlen emberek fanyalogva és kétkedéssel fogadják a csodákról szóló beszámolókat. Sokan a tudomány nevében kétségbe vonták és vonják a csodák lehetőségét is. Vajon ha száz évvel ezelőtt valaki azt állította volna, hogy Sashalmon a szobámban nézhetem majd, mi történik Tokióban vagy New Yorkban, bizonyára kételkedtek volna az illető épelméjűségében. Ma már, a televíziózás korában ezt mindenki természetesnek tartja. A tények ereje mindig legyőzi a kétkedéseket. Ha valaki átélt már egy csodát, egy beteg hirtelen gyógyulását, akkor ez az élmény eloszlat minden gondolati nehézséget.
Kérdezhetné valaki: Mi a feltétele egy csoda létrejöttének? A tapasztalat szerint a „csodához nem szükséges, hogy maga a beteg imádkozzék. Lourdes-ban hitetlenek s még beszélni sem tudó kisgyermekek is meggyógyultak. Ám ez azért történt, mert valaki a környezetükben imádkozott. A másokért mondott ima mindig termékenyebb, mint az, amit magunkért mondunk. Ennek hatása buzgóságunk minőségétől függ. Ma Lourdes-ban sokkal ritkábbak a csodák, mint negyven vagy ötven évvel ezelőtt. Nyilvánvalóan azért, mert ma már a betegek nem találják meg ott a mély lelki összeszedettség hajdani légkörét. A zarándokok átváltoztak turistákká, s az imádságok meddővé váltak” (Alexis Carrel).
Az evangélium beszámolója szerint Jézus ráparancsolt a meggyógyult leprásra, hogy ne híresztelje gyógyulását. Az örvendetes valóság azonban áttörte a hallgatás burkát. Ezért Jézus nem ment be a városba, hanem elvonult egy csendes helyre. Tette ezt azért, hogy a csend közegében mennyei Atyjával társalogjon. Példát akart adni minden követőjének, hogy a tevékenység lázában se feledkezzen meg az imádságról. Egy idős tanárról olvasom, aki elvesztette hallását. Mikor hálás tanítványai meglátogatták, csak írásban tudott velük társalogni. Az egyik tanítvány kifejezte részvétét is siketsége miatt. Erre a tanár ezt válaszolta leírt szavaival: „A csend, az Istennel történő imádságos találkozás megnyitja előttem az örök szeretet kapuját. A világ lármája már nem zavar abban, hogy elmerüljek Isten gondolatainak szemlélésében…” Szentjeink életét is ez az imádságban történő elmerülés jellemezte. Szent Bernátról olvasom, hogy egész lényét valami különleges fényesség övezte, az Istennel való találkozás eredményeként. Ennek következtében veszélyesebb volt ő a világnak, mint a világ őneki.
Gyakran panaszkodunk amiatt, hogy gyermekeink folyton a tévé előtt ülnek és nem olvasnak könyveket. Ennek egyik következménye, hogy hadilábon állnak az olvasással, valamint a szép magyar beszéddel. Vajon milyen eredménnyel járna annak megkérdezése, hogy hányan és mennyit imádkoznak? Azt hiszem, nagyon szomorú eredményre jutnánk. Márpedig az élő hit elképzelhetetlen imádság nélkül. Ez a forrás, ebből fakad az az élő víz, ami megtermékenyíti vallásos életünket, és biztosítja állandó növekedését. Ezért kell naponta ajkunkra venni az apostolok kérését: Uram, taníts meg minket imádkozni!
György Attila