Könyvvel a kezünkben

Évközi 3. vasárnap
(Lk 4, 14–21)

„Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett, Izajás próféta könyvét adták neki oda.”

A keresztnevét elárulhatom, Lacinak hívják és néhány hónapja buzgón jár a szentmisére. Ennek szívből örül hitoktatója, de a változás okát keresve megkérdezte tőle: „Az elmúlt évben sohasem láttalak a templomban. Az első szentáldozás után, ami nekem nagyon fájt, elmaradtál. Mi az oka átváltozásodnak?” Laci elpirult, kérdésem váratlanul érte. Becsületére vált azonban, hogy őszintén bevallotta:
– Tetszik tudni, ide jár a Kati…
– Melyik Kati – ha szabad érdeklődnöm?
– A Pálinkás Kati…
– Ja, úgy?

Nem tagadom, megható dolog, ha valaki egy csinos kislány kedvéért teszi a jót és többek közt ezért jön szentmisére. Nem hinném azonban, hogy mennyei Atyánknak öröme telne ebben.

Minden cselekedetünket az teszi értékessé vagy kétes értékűvé, hogy mi az indítéka. A szentmisén való részvételünk akkor válik a vasárnap megszentelőjévé, ha Isten kedvéért tesszük. Mikor Jézus megkeresztelkedett a Jordán folyóban, szózat hallatszott a mennyből: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.” Ezt azonban nemcsak a Jordán partján jelentette ki az Atya, hanem megismétli minden szentmisén. Itt is Jézus jön és Jézus szól hozzánk, s mi azért jövünk templomunkba, hogy őt hallgassuk.

Valaki egyszer megkérdezte: Honnan tudja az atya mindazt, amit Jézusról és Istenről mond nekünk? Mi sem könnyebb, mint válaszolni erre a kérdésre. Tanításomat, annak lényegét a Szentírásból merítem, abból a könyvből, amelyet azért sugalmazott a Szentlélek, hogy szentté tegyen minket.

Karácsony után mindig meg szoktam kérdezni: mit kaptatok ajándékba? Az erre adott válaszokban gyakran szerepelnek a könyvek. Többen közületek csinos könyvtárral rendelkeznek. Mindig jó jel, ha valaki szereti a könyveket. Ám ezek közül legértékesebb a Szentírás, mivel ennek olvasásából származhat a legtöbb lelki haszon. Nem csupán ismereteket közöl, érdekes történeteket, hanem megismerteti velünk Isten terveit, röviden szólva: az életszentség tudományát. Méltán nevezzük a könyvek könyvének, a könyvek királyának. Ezért vette Jézus is nagy tisztelettel a kezébe az ószövetségi könyvtekercset, amelyről Izajás próféta jövendölését olvasta fel a názáreti zsinagógában.

A jó és szép könyvek között akadnak természetesen rossz könyvek is. Ezekben az Isten törvénye ellen lázadó ember szólal meg és így sok lelki kárt okozhat a hiszékeny olvasóban. Erre figyelmeztet, az ifjúság lelkiatyjának, Don Boscónak egyik története. Két ember halt meg egy napon. Az egyik gyilkos volt és ezért fölakasztották. A másik híres író, aki azonban sok olyasmit írt könyveiben, ami az embereket bűnre vezette. Az erkölcstelen élet bemutatásával igyekezett megnyerni az olvasók tetszését. Ezt az írót nagy díszpompával temették el. A két ember egyszerre állt Krisztus ítélőszéke elé. Mindketten komoly büntetésben részesültek. Két hatalmas tűz égett; egyikben az író, a másikban a gyilkos szenvedett. Ám a gyilkos alatt lassan kialudt a tűz és megtisztult lélekkel elindulhatott Isten országa felé. Az író alatt azonban egyre hevesebben égett a kínzó tűz. Ennek láttán felháborodva felkiáltott:

– Én soha, senkit sem gyilkoltam meg és nem akasztófán fejeztem be az életemet. A földön készülnek századik születésnapom megünneplésére. Igazságtalannak tartom, hogy a gyilkos kiszabadult, és pedig tovább szenvedek.
Ekkor megszólalt egy hang:
– Hogy mered összehasonlítani magadat a gyilkossal? Ő hirtelen haragjában megölt egy embert, de ezt megbánta és megbűnhődött érte. Te azonban erkölcstelen könyveiddel ma is folytatod lélekmérgező tevékenységedet. Hány ember hitét kioltottad, a bűn útjára vezetted! Ezért kell tovább szenvedned.

Dicséretes szokásnak neveztem az olvasás szeretetét. Ám mindig ajánlatos kikérnünk a felnőttek véleményét és időnk szűke miatt csak a jó könyveket olvasnunk. Amint egyik írónk, javasolja: csak azt a könyvet olvasd, amelyben a zseni lángjegye ragyog! Mindenekfelett szeressük a Szentírást, mert ebből tanulhatjuk meg az Istennek tetsző élet mindennél fontosabb tudományát.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – C év” című könyvéből (1989-es kiadás).