Kőre követ nap mint nap

Huszonöt éve, hogy férjével, Komáromi Jánossal örökfogadalmat tettek a világi rendben. Mária jelenleg a rend országos képzési felelőse, lelkes tagja a budai központú Szent Erzsébet közösségnek, valamint hitoktató a fővárosi Pannonia Sacra Általános Iskolában. Interjúnkban a ferences lelkiségről és a harmadrend mai küldetéséről beszélgettünk.

– Személyes élete során hogyan jelent meg először a ferences lelkület? Miként csatlakozott a világi rendhez?

– Azért is találóak a kérdések, mert a ferences lelkiség megélésének alapja épp a személyes érintettség. Jánossal még a 80’-as évek elején kerültünk kapcsolatba az úgynevezett liturgikus megújulási mozgalom tagjaival, jelesül a kiváló zenetörténészekkel, Dobszay Lászlóval és Szendrei Jankával, valamint Barsi Balázs atyával, Osztie Zoltán atyával, s az őket körülvevő lelkes fiatalokkal. Olyan korszakot írtunk, amikor még – hallgatólagosan, de ténylegesen – tilos volt egy papnak reverendában, vagy egy szerzetesnek habitusban járnia az utcán. Mindezek ellenére a kép még ma is tisztán előttem van, ahogy egy alkalommal megpillantottuk Balázs atyát: épp az Üllői úton haladt végig gyors léptekkel, talán nyolc novícius társaságában… S mindegyikőjükön habitus volt! A férjemmel rögtön egymásra néztünk, mondván: „Na, ezek a mi embereink!”

Ebben a közösségben Balázs atyával kötöttünk először barátságot. Ő akkoriban novíciusmester is volt Esztergomban, ezért indítványozta, hogy töltsük ott közösen, családokkal együtt a húsvéti szent három napot. A javaslatot nagy lelkesedés fogadta, s így jó pár éven keresztül ez lett a mozgalom fő programja. Balázs atya a nagyhét napjain belül délelőtt és délutánonként tartott egy-egy előadást arról, hogy majd este, a szertartások keretében mit fogunk csinálni, s hogy ezeknek milyen szimbolikái és teológiai jelentései vannak. Sodró lendületű beszédeket hallgattunk tőle, miközben énekeket is tanultunk az úgynevezett piros könyvből. Az esztergomi rítusnak ugyanis külön, a középkori magyar gregorián hagyományain alapuló dallamvilága, liturgiája van. Ennél fogva a szertartásokat is a lokális hagyomány alapján maguk a novíciusok állították össze.

Az élő ferences atyákon keresztül nagyon közel kerültünk ehhez a lelkiséghez. Nyilván előtte is hallottunk már Szent Ferencről – a férjem, János addigra már elvégezte a teológiát –, mégis mindkettőnket magával ragadott az a fajta derű, mely a jelenlevőkből sugárzott. A másik kiemelkedően fontos aspektus, amelyet a ferencesek között egyértelműen tapasztaltam, a liturgia komolysága és esztétikuma: Isten gyönyörűsége tükröződött mind a szertartás, mind pedig a látvány benső világában…

Esztergomban kapcsolatba kerültünk a zömmel ottani Ferences Gimnáziumban végzett öregdiákokkal, akik akkorra már egy szorosabb, rendi közösségben gondolkoztak. Mivel a rendszerváltás évében voltunk, az előzőleg betiltott, 1978 előtti ferences harmadrend országos szinten újjászerveződhetett.

Eleinte csak mint külsős hallgatók voltunk jelen, majd egy, a szívünkben megérett döntés kapcsán mi is csatlakoztunk a ferences világi rendhez. Az első, alakuló, illetve később az új regulára fogadalmat tevők csoportjába kezdtünk járni, és itt megismerkedtünk a rend életével. Később pedig a férjemmel örökfogadalmat tettünk.

– Mi jellemzi a harmadrend profilját? Melyek azok a tevékenységek, amelyek egységesen összeköthetik a civil testvérek hitéletét?

– Hangsúlyos tényező, s ezt sokan eleinte félreértik: nekünk mint világi rendieknek nincs külön profilunk. Ez azt jelenti, hogy nem kell feltétlen mindenkinek például betegápolással, tanítással vagy más egyéb szociális vagy liturgikus szolgálattal foglalkoznia.

Mindenki, aki a világi rendben fogadalmat tett, törekszik arra, hogy a közösség programjain részt vegyen. Továbbá a saját plébániáján vagy munkahelyén, civilként ezt az értékrendet átadhassa. Így olyan területekre is eljuthat ez a lelkület, ahol egy pap vagy épp egy szerzetes nem tud megjelenni.

Ez a hivatás tehát több helyszínre is vonatkozik: a belső, világi rendi közösségépítésre, a saját plébánián való aktív részvételre, valamint a munkahelyen és a családban történő hétköznapi tanúságtételekre, vagy adott esetben közéleti tevékenységekre.

A mai világban ezek a szavak – rendi élet, döntés, elköteleződés, fogadalom – az emberek többségében visszautasítást váltanak ki. A férjemmel viszont mindig úgy éreztük, hogy ezek inkább mankókat jelentenek: hihetetlen erőt képvisel az a tudat, amikor bekerülünk egy közösségbe, s bár a családi állapotok, a műveltségi szintek, vagy épp a munkakörök is különböznek egymástól, mégis egy nagy család tagjai vagyunk mi, világi rendiek, együtt az első rend és a második-, valamint az úgynevezett reguláris harmadik rend szerzeteseivel.

A feladat persze nem egyszerű: ezt a sokszínű csapatot úgy kell, szeressem, mint a testvéreimet, Krisztusban. S éppen ez az izgalmas benne!

– Milyen programok keretében összpontosulnak az imént említett feladatok?

– Közelítsünk a kisebbtől a nagyobb szervezet felé! A saját, benső, vagyis helyi közösség minimum havonta egy alkalmat, úgynevezett képzési napot tart. Nálunk, a budai központú Árpád-házi Szent Erzsébet közösség körülbelül negyven főt jelent, s ebből harminchat testvérünk örökfogadalmas. Ez ahhoz túl sok ember, hogy bensőséges beszélgetéseket tudjunk folytatni, ezért tagozatokra osztottuk fel a társaságot. Én például az úgynevezett „B-tagozatban” vagyok, ahol tizenkét fő van jelen. Havonta kétszer találkozunk úgy, hogy egy alkalommal ebben a szűkebb körben, másodszor pedig mindenkivel, a képzési napon, amely egyúttal lelki nap is.

Minden közösségnek évente legalább egy lelkigyakorlata van. Ehhez természetesen tanácsos hívniuk egy atyát vagy nővért, aki a programot vezeti. Évente egyszer van káptalanunk is, amelyre mindenki meg van hívva az egész ország összes közösségéből. Ez egy háromnapos együttlétet jelent, amelyet viszont már az országos vezetőség szervez. Háromévente pedig van egy úgynevezett választó káptalan, amikor új tisztségviselőket nevezünk ki, vagy épp a régieket választjuk meg újra.

– Mivel jár a világi rendben az egyéves, valamint az örökfogadalom?

– Az előbbiben, ahogyan a neve is mutatja, az illető egy évre kötelezi el magát, a közösség benső és külső evangelizációs életében. Az örökfogadalom viszont nem abban az értelemben használatos, mint egy szerzetes, egy nővér, vagy épp egy házassági eskü esetében. Attól annyiban különbözik, hogy ha valaki szeretne kilépni a rendből, akkor ahhoz nem kell a pápától engedélyt kérnie. Ám ha valaki már eljutott odáig, hogy az örökfogadalmat fontolgatja, akkor azt hasonló komolysággal át kell gondolnia, mint egy szerzetesnek.

– Egy érdeklődő fiatal számára mitől válhat vonzóvá a világi rend? Belépve a közösségbe, akár hosszabb távlatokban is gondolkozhat?

– Természetesen. Egy fiatalnak az elsődleges feladata, hogy megtalálja a helyét az Egyházban és a világban is. Ha belép egy világi rendi közösségbe, fontos, hogy szembesüljön azzal, hogy vannak az életben rész-elköteleződések is: merjen dönteni, hogy tudja-e vállalni az ezzel járó kötelezettségeket, avagy sem.

Az ifjú Szent Ferenc a világ egyik legnagyobb nagyravágyója volt. Hírnév, dicsőség, nemesi cím! Ám a Jóisten megszólította őt: változtasson az életén! Ferenc, akármilyen őrültségnek is tartotta eleinte az ötletet, mégis hallgatott a Jóisten szavára.

Szent Ferenc példájában a radikalitás az egyik legszebb vonás. Elsősorban a saját életén változtatott. Felnőtté vált. Azután útnak eredt, s viharban, lelki szárazságban, szidalmak közepette is egyre csak Krisztust követte. Gyönyörű kaland ez, szeretnénk mi is követni Őt, s jó szívvel erre buzdítani másokat is!

Haramza Kristóf