Kezdőlap A lelkiatya válaszol „Majd visszasír, ha nem leszek”

„Majd visszasír, ha nem leszek”

Képzelje: egyetlen fiam nem szól hozzám. Még ő haragszik. Pedig azért nem lett testvére, hogy minden az övé legyen. Nekem köszönheti, hogy nem egy rossz nő a felesége, én akadályoztam meg, hogy buszsofőr legyen, tudtam, hogy neki íróasztal mellett a helye. Ma is vigyázok arra, hogy vasalt ing legyen rajta. Majd visszasír, ha nem leszek.

Kedves anyuka! Lehet, hogy szerette gyermekét, de az biztos, hogy rosszul. Már ott kezdődött, hogy szándékosan egyetlenkét csinált belőle. Szegény gyerek, így minden anyagi jót megkapott, csak a legfontosabbat nem: testvéreit, az igazi közösséget, családot. Erőszakkal beleszólt házasságába, mintha önnek kellene együtt élni menyével. Látszik, hogy most is úgy irányítja, mint egy kisfiúcskát: mutasd meg az inged nyakát. Lehet, hogy azt gondolja, ez az anyai szeretet, pedig nem az!

Az viszont biztos, hogy fia nagyon jó, engedelmes gyermek lehetett. Csodálatosan szerethette édesanyját. Öröm lehetett őt nevelni. Akkor, kisfiúkorában ez a gondoskodás, törődés jó is volt, hiszen egy gyerek kicsi korában annyira igényli a babusgatást. Amennyire felmelegíti a családi tűzhely: édesanyja, édesapja, testvérei törődése, gondoskodása, odaadása, úgy tud majd ő is nagykorában saját magából meleget, jóságot sugározni családja, környezete felé.

Csakhogy, kedves édesanya, ön visszaélt fiacskája anyja iránti szeretetével. Közben felnőtt lett. Ilyenkor az a törvényszerű, hogy a gyerek elszakad szüleitől, a maga lábán akar járni, saját elgondolásait szeretné megvalósítani. Benne van minden fiúban, lányban a lázadás, a kritika, a leválás. Ezt egy jó édesanya, édesapa tudja. Fájdalmas dolog ez, de tudomásul kell venni. Baj lenne, ha továbbra is selypítene és édesanyja szoknyájába kapaszkodna. Azt jelentené, hogy a gyerek beteg. Meg kell tanulni a szülőnek, hogy elengedi, de mégis rajta van a szeme.

Ön szorosan tartotta a gyeplőt, megmutatta: én vagyok az anyád, akinek hálával és engedelmességgel tartozol. A fia, mivel élt benne az édesanyja iránti, szinte végtelen szeretet, minden erejével megjátszotta a jó fiút. Igaz, hogy belül fogcsikorgatva, de mégsem akarta megszomorítani édesanyját.

Úgy látszik, hogy az anyai gondoskodásnak, szeretetnek ezt a börtönét eddig bírta, tovább nem, most már elszakadt a kötél. Szeretete nem hiszem, hogy gyűlöletté változott, inkább kétségbeesett szomorúsággá. Biztos fáj neki, hogy tovább már nem bírja ezt a fegyelmet, kötelező hálát. Sokszor hallotta az ön szájából, hogy mit meg nem tett érte, mit áldozott fel, mennyire fáradt, pedig ezt egy szülőnek sem szabadna felhánytorgatni. Ha visszafizetést vár valaki a nevelésért, jóságért, az már nem is szeret igazán. Fáj szerencsétlen fiának mindez, ezért hallgat, nem szól, mert irtózik a szemrehányástól, a veszekedéstől azzal, akit szíve mélyén most is annyira szeret.

Én az ön helyében szépen, nyugodtan mindent megbeszélnék a fiammal. Elismerném azt a sok hibát, amit – talán tudatlanul – elkövettem vele szemben. Anyai, gondoskodó szeretetemet pedig kiönteném férjemre, aki ezt nagyon is elvárja, akiről a korosodó feleségek hajlamosak elfeledkezni. Remélhetőleg születnek unokái, és ők is szomjazzák a nagymama jóságát. ĺgy minden szépen rendbe jön, csak hagyja fiát felnőttként és önállóan élni.

*

Petőfi Sándor: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék. Fő jelszavam a tiszta erkölcs, a megvesztegethetetlen jellem.”

(Őt jól nevelte édesapja, édesanyja.)