Meg akartam ölni magam

E levél mögött egy könnyelmű élet, és annak szörnyű eredménye rejtőzik. Sajnos, nem ritka eset!

Egy leányt – a levél íróját – nem szerette senki. Szüleinek sokadik, nem kívánt gyermekeként jött a világra. Apja csak ivott, cigarettázott szüntelen. Korán meghalt tüdőrákban. Züllött anyja miatt kikerült egy tanyára. Ha néha meglátogatta a szülője a tanyán, visítva szaladt el anyjától. Ilyen lelketlen körülmények között nőtt fel.

Huszadik életévét is elhagyta már, amikor megismerkedett egy gimnazista, érettségire készülő fiúval. Szerelmesek lettek egymásba. Bár utólag úgy látszik, hogy csak a leány, mert a fiúnak csak a kaland kellett. Egy egész nyarat együtt töltöttek „nagy boldogságban”.

Azután mi történt? Még leírni is nehéz! A fiú megismerkedett egy asszonnyal, aki elvált miatta a férjétől. Vele pedig – aki minden örömét: az igazi szeretetet ebben a férfiban vélte megtalálni – szakított. A lány majd megbolondult utána. Irkálta a leveleket. Telefonon kereste naponta. Rimánkodott, kérlelte. Végül jött egy telefon tőle: „Nem érdekel, mit csinálsz. Ha nem tetszik, hogy számomra már nem létezel, mert csak arra voltál jó, hogy legyen egy nőm; tudom, van egy jó éles késed; szúrd le magad! Légy öngyilkos! Nem lesz több gondod. Engem is békén hagysz.”

Erre ő begyógyszerezte magát. Jött az orvos a rohammentővel. Kórházba szállították. Megmentették. Azt írja: „De minek?!” Nem gyógyult meg teljesen, egy kihelyezett elmeosztályra került. Ott tengeti nyomorult életét.

Kár tovább írni. Csak imádkozni kell szegény, öregedő, kínlódó leányért, hogy az ő „édes Istene” adjon neki egy kis nyugalmat, egy picike lelki békét!

De azon el kell gondolkozni a fiatalnak is, aki előtt ott az egész élet, meg az öregnek is, aki látja az összebújt párokat, hogy az együtt töltött hónapoknak, nagyon sokszor mi is a vége. – Kétfajta ember van. Az egyik, a lelki, egész lényével, elsősorban nem is testével, hanem lelkével, halálba menően szeret. Felfedezi: Én + Te = Mi örökre. Ez a házasság. A másik talán nem is ember, mert „hiányzik” a lelke. Csak a gyönyört, a kielégülést keresi; élvezi a győzelmet; belül nevet azon, hogy áldozata komolyan veszi a cirkuszt, amit vele művel. Az ilyen könyörtelenül kihasználja, tönkreteszi a hiszékeny embert. „Ha fáj neki, hogy vége a játéknak, ölje meg magát. Annál jobb.” Sajnos, a fiúk között – de a leányok között is – bőven akad ilyen ember.

Ezzel az erkölcsi zülléssel vége a világnak. Vége a családi boldogságnak, vége az igazi gyermekéletnek, ahol biztonságban, a szeretet melegében növekednek az ifjú palánták. A végén mindent le kell építeni, ha nincs család, nincs gyerek.

Mi, papok pedig elfelejtünk esketni és keresztelni. Csak temetünk…