Meghívás és küldetés

15. évközi vasárnap
Mk 6,6–13.

„Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével
szétküldte őket.”

Amikor a történészek a kereszténység elterjedésének okait kutatják, elsősorban azokat a jelenségeket összegezik, amelyek kedvező helyzetet teremtettek az Egyház gyors növekedése számára. Megállapításaikban sok az igazság, bár olykor a feltevések, a képzelgések ingoványos talajára tévednek. Minden igyekezetük ellenére, a természetes okok nem elegendők annak indoklására, hogy a Jézus által kiválasztott „tizenkettő” sikeresen oldotta meg az evangelizáció feladatát. A nagy kérdésre: „Minek köszönheti a kereszténység kezdeti sikerét?”, Jézustól kérjük és kapjuk a választ. Ő ugyanis kijelentette: „Amint az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket.”

Mindebből nyilvánvaló, hogy az Egyház születése és növekedése ezzel a szóval indokolható: küldetés, mégpedig isteni küldetés. Az Evangélium hirdetése ugyanis nem egyéni elhatározásból született, hanem Jézus küldő parancsából. Ugyan mire vitték volna a tanulatlannak bélyegzett apostolok az evangelizáció ügyét, ha nem világosítja meg őket a Szentlélek, és nem önti lelkükbe a bátorság és a lelkesedés kegyelmét? Ő változtatta át a félénk apostolokat vértanúságra is kész hősökké. A Szentlélek vezérelte lépteiket, és Ő adta kezükbe az Evangélium kovászát, hogy átjárják vele az emberiség tésztáját. A Jézus által meggyújtott lelkesedés tüzét a Szentlélek szította olyan lánggá, amely utat mutató világossággal ajándékozta és ajándékozza meg a sötétség árnyékában ülő világot. A küldetés tudata acélozta meg az apostolok erejét, ez tette lehetővé, hogy Krisztus tanúi legyenek a föld és az idők végső határáig.

További kérdésünk lehetne annak felvetése, hogy „Mi az indítéka ennek a küldetésnek?” A kérdésre könnyen megtaláljuk a választ, ha Jézus életét és tanítását vizsgáljuk. Vajon miért jött Jézus erre a szemétdombhoz hasonlatos földre? Miért hirdette tanítását, jóllehet oly sok esetben süket fülekre talált? Miért ajánlotta fel igéjének kenyerét egy olyan emberiségnek, amely a kenyérre kövekkel válaszolt? Miért született meg Betlehemben, mikor tudta, hogy a kereszten fejezi be földi pályafutását? Erre a kérdésre is csak Jézus válaszolhat. Így válaszol: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Ez az egyoldalú szeretet hozta közénk Jézust, és ez a garancia arra, hogy sohasem hagyja el a világot. Ez az Isten-és emberszeretet árasztja mindazok szívét, akik részesülnek a küldetés kegyelmében. Nem e világi célok, a hatalom, a dicsőség csillogása az evangelizáció célja, hanem Isten szeretetének meghirdetése. Azé a szereteté, amely nem függ az emberek befogadó vagy elutasító magatartásától. Az apostolokat nem kedvetlenítette el igehirdetésük gyakori kudarca, nem hagyták abba munkájukat a fenyegetések és üldözések hatására. Krisztus szeretete űzte őket, és nem az emberek szimpátiája vonzotta. Nem azért járták és járják a világot, mert az emberek hívják őket, hanem mert egész lényüket átjárja az isteni küldetés csodálatos, veszélyes, de boldogító tudata. Ezért írta Pál apostol: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!”

Méltán kérdezhetné valaki: Mi a célja az Evangélium hirdetésének, az Egyház nemes értelemben vett missziós, hódító tevékenységének? Miért vállalták oly sokat a küldetés kockázatát, a sok kudarcot és gyakori üldözést? Kinek az érdeke az Evangélium hirdetése? Kinek az érdeke a keresztény erkölcs népszerűtlen képviselete? Egészen biztos: nem az Istené és nem a küldötteké. Amikor Jézust megkeresztelték, a mennyei Atya szeretett Fiának nevezte. Azért küldte a földre, hogy kieszközölje számunkra az istengyermekség kegyelmét. Azt akarja, hogy az Evangélium megvalósítása által hasonlók legyünk szent Fia formájához. Az apostoli küldetés az Egyház célja nem kevesebb, mint az ember felemelése az isteni élet magasságába. Hogy is mondta Jézusunk? Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok! Ilyen feladatra csak az vállalkozhat, akit nem az anyagiak, nem a pénz, a dicsőség, a hatalom vágya vezérel, hanem Istenünk végtelen emberszeretete. Isten ügyét csak szeretetből lehet szolgálni és győzelemre vinni. Oktalan vagy megtévedt az az ember, aki visszautasítja ezt az isteni ajánlatot. A társadalom nem engedheti meg magának, hogy elvesse a szeretetből végzett evangelizáció ajánlatát. Amit az Isten ellen tesztek, az ember ellen teszitek. Ezért minden harcos ateizmus emberellenes mozgalomnak minősíthető.

Az is nyilvánvaló, hogy az Evangélium által említett tizenkettő nem csupán az apostolokat jelenti. Ebbe a tizenkettőbe tulajdonképpen minden keresztény beletartozik. Nem szabad tehát elcsüggednünk a papi hivatások megfogyatkozása miatt. Talán azért is történik ez, hogy a világban élő keresztények felismerjék saját küldetésüket. Jézus nem éri be azzal, ha keresztény életedet csupán a „magány zárkájában” éled. Ki kell lépned a világba, hidat kell verned az emberek felé. Nem elég a passzív jelenlét, az Evangélium befogadása. Tovább kell adnod embertársaidnak. A bőkezű Istennel szemben mi sem lehetünk szűkmarkúak. Ennek biztató jeleiről beszél Kalkuttai Teréz anya is egyik nyilatkozatában. „Egész köteg levelet tartok a kezemben, amelyek a világ különféle országaiból érkeztek. Fiatal lányok jelentkeznek, akik egész életüket az imádságnak és a szegények szolgálatának akarják szentelni. Nem élvezni akarják az életet, hanem szolgálni, szeretettel megszentelni. Nem csodálatos ez? Éppen abban a világban történik ez, amelyben oly sokat beszélünk a paphiányról. Követeljünk sokat, követeljünk mindent a fiataloktól, tegyenek valami szépet és sokat Istenért. Meglátjátok, hívásunk nem marad visszhangtalan.”

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).
Fotó: Unsplash