Nem bírom megállni, hogy ne tegyem szóvá: hogyan engedhetik meg, hogy civil ember kezébe vegye a Szentostyát, még akkor is, ha egy püspök erre felhatalmazta őt? Miközben a pápa megerősítette, hogy a római katolikus papoknak továbbra is kötelező a cölibátus, miért csodálkoznak, hogy csökken a papi hivatás iránti vonzalom, ha azt látják, hogy a világi élet – feleség, gyermek, család – örömeit élvező ember is ugyanúgy kezébe veheti a Szentostyát, mint azok, akik erre tették fel az életüket? Miért gondolják, hogy az a 4–5 szerepelni vágyó ember azzal nyújtja a legnagyobb segítséget a papnak – aki kétségtelenül elfoglalt ember és igen sok munkája van –, ha segít megáldoztatni az átlagosan 30–35 főt?
1986-ban úgy látta jónak a püspöki kar, hogy nálunk is lehetővé tegye a kézbe áldoztatást. Ugyanez évben megjelent a lelkipásztori kisegítők szabályzata, amely szerint egyik feladatuk a hívek áldoztatása istentiszteleti helyen, betegeknél és a betegek ellátása a szent útravalóval.
Ha én ezt hallom negyven évvel ezelőtt, amikor a misézést tanultam, ugyanúgy megbotránkoztam volna, mint ön. Hiszen csak felszentelt pap érinthette a Szentostyát, szigorú parancs volt, hogy csak a két felszentelt ujjal szabad megfogni, és azokat összezárva kellett tartani, míg le nem öblítette. Ugye ezeket nem is tudta? Mi történt az Egyházzal, hogy a hívek kezükbe kaphatják a Legszentebbet, sőt áldoztathatnak?
Nyugodjon meg, nem csökkent az Egyház hite az Oltáriszentségben, sem szeretete, tisztelete, imádása a jelenlévő Jézus Krisztus iránt. Hogy ki érinti a szent színeket, oly mellékes, egyszerű egyházfegyelmi kérdés. Ilyen irányba az Úr Jézus nem intézkedett. Csodálkozni fog, ha azt írom: visszatértek a régihez. Egyáltalában nem újság ez! Az utolsó vacsorán Jézus apostolainak odanyújtotta az átváltoztatott kenyeret, az ősegyházban pedig kézbe kapták az Eucharisztiát, sőt haza is vihették, hogy otthon áldozhassanak.
Csak azon lehetne elgondolkozni: mi vezette az Egyházat, hogy pontosan most hozta vissza a régi gyakorlatot? Az intézkedésben benne van a kényszer: hála Isten, sok az áldozó. Kín lenne kivárni, míg egy pap vég nélkül áldoztat. Sok beteg kívánja az Élet Kenyerét. Ne részesüljön belőle, mert világi nem foghatja meg a Szentostyát?
Benne van a világi hívők általános papságának a méltósága is. A szentmise nem a papé, együtt misézünk. Az is igaz, hogy sok ember idegenkedik a nyelvre való áldozástól, mások pedig a fertőzéstől félnek. Az is lehet egyik oka, hogy mindjobban a legjobb barátot látjuk az Úr Jézusban, nem félünk kezünkbe venni.
Nem lehet ok az áldozástól való elmaradásra, hogy nyelvünkre vagy kezünkbe kapjuk a Szentséget!
A cölibátusnak semmi köze ahhoz, hogy hozzáérhetek-e a Szentostyához. A családi élet szent állapot, aki igazi hitvestárs, jó apa, jó anya, százszor megcsókolom a kezét!
Kérem, ne vesse meg azokat, akik kézbe áldoznak és áldoztatnak.
*
A pap keze a szenteléskor megjelölve általveretik, hogy megfeszítse magát Krisztussal a világ számára. A pap keze a legszentebb Testért nyúl, hogy vigye a világnak. A pap keze az a kéz, amellyel Krisztus simogatja a gyermekeket, Krisztus adja az áldását, Krisztus gyógyít testi-lelki bajokat.
Mert a pap keze: Krisztus keze!
Aki kézbe áldozik, gondoljon erre!
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
