Miért pont én?

A Máramarosszigetről (Partium) származó tizenhat éves leány válaszolt az Úr hívására: Kilépvén a szürke tömegből, 2005-ben csatlakozott a Jézus Szíve Társaságához. Mézinger Gabriella SJC nővér jelenleg a közösségben novíciamesternőként, a belépő fiatal tagok képzésében szolgál.

– 1995-ben, még gimnazistaként egy nagyböjti lelkigyakorlaton vettem részt, amelyet épp a későbbi rendtársaim tartottak nekünk. – kezdte Gabriella testvér. – Bár előzőleg, a hittanórákon tanultam már Szent Ignácról, az első személyes Isten-tapasztalat ebben a lelkigyakorlatban ért. Az volt az érzésem, hogy hallom az Isten hangját, és az ignáci imamódok segítenek, hogy válaszoljak neki.

Ez azért is volt meglepő, mert addig úgy gondolkodtam, hogy az Istennel való közvetlen párbeszéd kizárólag a „nagyoknak”, vagyis a prófétáknak és a szenteknek lehet a privilégiuma. Hétköznapi lányként pedig semmi különleges nem volt bennem! Ebből a távlatból mégis úgy hiszem, hogy akkor egy nagyon mély felismerés ért: a feltétel nélküli szeretettség tapasztalatát éltem meg. Nem empirikus tudás volt ez, hanem valami sokkal beljebbről jövő, mondhatni zsigeri meggyőződés. Az ignáci lelkiségről pedig egyértelmű volt számomra, hogy ez az út fog az Istenhez elvezetni. Egyre több gimnáziumi lelki programon vettem részt. Visszatérő tapasztalatom volt minden esetben a lelki fejlődés: Istennel, másokkal és az önmagammal való kapcsolataim egyre jobban rendeződtek, egységbe kerültek.

Ennek ellenére, még csak tizenhat éves voltam, és nehezemre esett mindezekről mással is beszélnem. Az igazat megvallva, nem is nagyon hittem, hogy pont engem – egy hitét nem gyakorló családból származó leányt – fog elhívni az Úr erre az útra.

Egy nővért ajánlottak, hogy menjek el hozzá beszélgetni, akit ismertem is. Ma is emlékszem arra, milyen nehezen fogalmaztam meg azt, ami kavargott bennem. A szatmárnémeti székesegyház előtt találkoztunk, s én mindjárt így kezdtem: „Éva nővér, tessék mondani: Milyen érzés az, ha az embernek hivatása van?” A nővér bölcs volt. Tudta, hogy még fiatal vagyok, és érnem kell ehhez a döntéshez. Támogatóan állt hozzám, tíz évig kísért az utamon, a belépésemig.

Hittan–angol szakos tanárként végeztem Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, ezért olyan szerzetesi közösségben gondolkoztam, amely az ignáci lelkiséget követi. Szolgálatként pedig leginkább a tanítást tudtam elképzelni. Ekkor jutott eszembe, hogy azok a nővérek, akikkel a lelkigyakorlatok alkalmával személyesen találkoztam, éppen a Jézus Szíve Társaságnak a testvérei, és köztük többen is tanárok, hitoktatók voltak.

Az alapítónk egyik mondása: „Egy sorban, egy sorsban.” – azokkal, akit a testvérek szolgálnak. Ez szoros egységet, összetartozást jelent az összes többi emberrel és Istennel. Nem „fentről” hirdetni az örömhírt, hanem sokkal inkább egynek lenni azokkal, akikhez a küldetésünk szól. Én ezt az emberek közötti, imádságos jelenlétet éltem meg a szatmári testvérek között.

Nagy dilemmában voltam: a hívás ugyanis tiszta volt bennem, de a környezetem nem támogatott benne. A probléma igazán akkor csúcsosodott ki, mikor felvételt nyertem a rendbe, s az otthoniaknak nem szóltam róla semmit. Fordulópontot jelentett számomra a szembesülés, mikor a család értesült a döntésemről és átéreztem annak súlyát. Egészen addig ugyanis egy partiumi városkában tanítottam, ám a döntéssel hátra kellett hagynom az otthonomat és a családomat, s Budapestre költöztem. Akkor tapasztaltam meg először mélyen, mit jelent felnőttként tudatos döntést hozni, és vállalni a következményeit…

A hívás azonban hiteles maradt. Fontos volt az első, őszinte „igen”, hogy aztán a belépés és az elköteleződés fázisaiban is újra és újra kimondhassam azt. Hiszen olyan szolgálatokat kaptam Istentől, amelyekhez szükség volt erre a bizalomra.

Mindjárt az első időszakban kaptam egy váratlan feladatot: Tahitótfaluban, a Szív-Lelkiségi Központban az egyik rendtársam lánytábort akart szervezni, segítségképpen pedig engem is elhívott. Korábbról – pont a saját diákkori lelkigyakorlataim kapcsán – már volt valamennyi tapasztalatom arról, hogyan lehet fiataloknak az Istennel és az emberekkel való kapcsolatainkról beszélni, pontosabban, hogyan lehet gyakorlati módon segíteni ebben a fiatalokat. A tábor jól sikerült, s ezt követően sorra jöttek a programok: lelkinapok, lelkigyakorlatok – főként lányoknak.

Az évek múltával pedig egyre többfelé ágazott a küldetésem. Az ifjúságpasztoráció mellett hivatásgondozással is megbízott a rendem. Utóbbi szolgálatban kilenc esztendőt töltöttem, mély és megrendítő tapasztalatokkal gazdagodva. Igyekeztem mindeközben a háttértudást is megszerezni: mentálhigiénét tanultam a Semmelweis Egyetemen, valamint csoportos és egyéni lelkigyakorlatok kísérését Tahiban és Dobogókőn.

Az eddigi talán legnagyobb meglepetés az életemben 2016-ban, az örök esküm előtt történt. Az elöljárónk arra kért, hogy keressek meg egy olyan keresztény szervezetet, amely prostitúció és emberkereskedelem női áldozatainak nyújt segítséget a felépülésben. A kérés nagyon meglepett, kicsit meg is ijesztett. Mindenesetre az önkéntes szolgálat csak egy hónapra szólt, így igent mondtam. Egy hazai keresztény alapítvány rehabilitációs programjába csatlakoztam, ahol előzetesen felkészítettek a szolgálatra. S bár egyáltalán nem volt könnyű tapasztalat bántalmazott nőkkel együtt lenni, mégis a védett házban eltöltött első naptól tisztán éreztem, hogy Isten jelen van közöttünk. Megrendítő volt hallani azokat az élettörténeteket, melyeket az ottani hölgyek meséltek el, nem csak a szenvedéseikről, hanem a hitük általi megszabadulásukról, a gyógyító Istenről is.

Összességében tehát nem azért választottam a szerzetességet, mert nem volt más alternatívám, hanem mert Isten feltétlen szeretetére vágytam igent mondani. Ma pedig egyre inkább azt érzem, benne tudott kiteljesedni az életem.

Haramza Kristóf