Nem tudom, egyes papok mit akarnak kezdeni a cigányokkal. Hodászon még templomot is építettek nekik. Ezek a jámbor lelkek azt képzelik, hogy nekik sikerül a cigányokat megváltoztatni?
Akármilyenek is legyenek a cigányok, de emberek, akiknek éppen olyan halhatatlan lelkük van, akárcsak nekünk. Avagy talán visszahulljunk abba a sötétségbe, amikor Amerikában a négereket az állatokkal helyezték egy sorba? Csak az Egyház karolta fel őket. Gondoljon Kláver Szent Péterre, a négerek apostolára. Missziós küldetésünk hozzájuk is szól, pontosan úgy, mint a többi emberhez. Ez a küldetés nemcsak a papokra vonatkozik, hanem minden keresztényre, tehát önre is.
Ez a kötelesség annál inkább sürgető, mert náluk még van gyermekáldás. Ők szaporodnak, nem úgy, mint mi, „fehérek”, akik önzésünkben és bűneinkben vészesen fogyunk. Meg kell nézni egy-egy kereszteltek anyakönyvét: lassan cigányfalvaink lesznek, sőt, már vannak. Ez a tény nagyon sürget minket, hogy minden úton-módon kiemeljük őket elmaradottságukból.
Jól tudom, hogy vannak gyarlóságaik, én is tapasztaltam és szenvedtem ezektől, de nem biztos, hogy egyedül ők ennek az okai. Mindennek ellenére szeretni kell őket. Természetes, ha megérzik, hogy valaki utálattal elfordul tőlük, érezteti velük, hogy ők cigányok, akkor gyűlölettel és bosszúval válaszolnak, hiszen nagyon erős még bennük a természetes ösztön, amit nem zabolázott meg a keresztény erkölccsel járó önuralom. De ha megértést, ragaszkodást tapasztalnak, akkor nagyon jók tudnak lenni, áldással viszonozzák, ha nagylelkűek vagyunk hozzájuk.
Ezen felül van bennük egy igen erős vallásos érzés, ha keveredik is a babonával. De sajnos ezt közöttünk is gyakran észlelem.
Tudom, hogy legfontosabbnak a keresztelést és a temetést tartják, az Egyház többi szentségét bizony elhanyagolják. De ez is valami. Viszont én azt tapasztalom, hogy hittanórákon az ő gyermekeik a legfigyelmesebbek. Éjszaka elég ritkán fordul elő, hogy nagybeteghez hívjanak, de a cigányok már hívtak éjnek idején haldokló édesanyjukhoz. Még azzal is törődtek, hogy hazakísérjenek, mivel náluk sok a kutya.
Azt pedig rosszul tudja, hogy Hodászon templomot építettek nekik, ők saját maguk építették. Van remény arra, hogy lassan megváltoznak.
Különben is nagyon sok fehér bőrű, művelt, jól öltözött magyar gonoszságban, hazudozásban, jellemtelenségben, átkozódásban túltesz a cigányokon. Sokszor szégyellem, hogy hasonlítok hozzájuk, úgy viselkednek „magyar, fehér” létükre. A cigányok csak most próbálnak valahogy – persze nagy nehezen – kulturálódni, igazán kereszténnyé lenni, míg a magyar süllyed lefelé, ha nem vigyáz, hogy a tömeghatás ne vegyen erőt rajta.
Amikor utoljára kórházban voltam, cigány betegtársaim segítettek rajtam a legszívesebben. Tessék elmenni Fallóskútra, cigány testvéreink mennyien zarándokolnak oda, hogyan viselkednek, imádkoznak, hogyan viszik a zászlót, a keresztet!
Visszaemlékezem arra a cigány lagzira, ahol az ő asztaluknál ettem az ő főztjüket. Milyen boldogok voltak, hogy a pap ott van velük, és ezért ragaszkodtak hozzám.
A papok jól tudják, hogy minden lelkipásztorkodás nehéz, sok kudarccal jár, türelem kell hozzá, a cigányokhoz még több, de el kell kezdeni és megéri.