Egy idegosztályon kezelt leány írja: Úgy érzem, hogy katolikus testvéreim nem fogadnak be maguk közé. Legjobb esetben azt mondják, hogy jót kívánok, meg hogy szeretlek. Nem is törődnek velem. Ez a magány nagyon gyötrelmes. Múltkor az engesztelő szentórán imádkoztak értem, de akkor is egyedül hagytak. A barátnőm, aki szintén katolikus, olyan megjegyzéseket tett, hogy nincs rád szükség, meg hogy add oda az életed, és maradjál az „intézetben”. Tudom, hogy nem maradok kórházi kezelt, s azt is, hogy rám szükség van, és nem akarok lemaradni semmiről. Idővel nagyon szeretnék családot alapítani.
Meghatott levele, mennyire szeretné, hogy együtt érezzenek magával, bevegyék társaságukba, ne nézzék ki maguk közül azért, mert idegbeteg. Ennek a levélnek a hatására mindenkinek világgá kiáltjuk, vegyék tudomásul a következőket:
Gondoljatok arra, hogy kivétel nélkül mindenki potenciálisan (magyarul: van rá eshetősége, lehetősége) szegény, hajléktalan, beteg, nyomorék, debilis, tehetetlen, sőt, részeges, gonosztevő, börtönlakó, még hitetlen is! Aki szerencsétlent lát az utcán, kórházban, tévében, hall róla a rádióban, mindannak a sorsa, nyomorúsága a tiéd, a miénk is lehet. Akkor milyen jól fog esni, ha nem úgy bánnak veled, mint egy kivert kutyával, hanem emberi módon szólnak hozzád, szeretettel bánnak veled!
Gondoljatok arra, ha az elesettekkel törődtök, valami olyat éreztek, amit mindig hajszoltatok, de soha rá nem akadtatok: az igazi boldogságot, a legnagyobb örömöt. Ők nem tudnak hálapénzt adni, úgy látszik, a velük való törődést nem képesek viszonozni, mégis ők fizetnek a legjobban, helyettük Jézus hálás jótevőiknek. Olyan kegyelmi ajándékokkal halmozza el őket, melyre soha nem is gondoltak. Másrészt annyi rendkívüli ragaszkodást, jóságot, kedvességet kap az ápoló, gondozó, velük törődő ember, amiről a világban, normális körülmények között nem is álmodott. Ők első látásra talán visszataszítóak, kicsit ijesztőek is, de aki odaadással közelít hozzájuk, annak megnyílnak. Aki ezt nem tapasztalta, nem érti, furcsának tartja azt, aki közöttük érzi igazán jól magát.
Gondoljatok arra, hogy mindenki előbb-utóbb az Úr Jézus elé áll. Az ítéleten pedig – pontosan tudjuk az Evangéliumból – az lesz a legfontosabb: mit tettél a legkisebbekkel? A világ legkisebbjei azok, akik rácsos ágyba szorulnak, hétköznapi szükségleteiket nem tudják maguk körül elvégezni, kérni, koldulni kényszerülnek. Amit nekik tettetek – mondja az Úr Jézus –, nekem tettétek, tiétek a mennyek országa. Jézust kell látni bennük. Ő befedi rajtuk mindazt, ami most utálatosnak tűnik.
Gondoljatok arra, hogy mindenkit arról lehet megismerni, ember-e, hogyan viszonyul a senkinek látszókhoz, a föld kisemmizettjeihez? Nem ember, aki megveti, de a szó legnemesebb értelmében az, aki minden erejével felkarolja őket.
Mi, akikhez szól ez a felhívás, üzenjük nekik, hogy igenis törődünk velük, nem hagyjuk egyedül őket, sőt, nekünk van szükségünk rájuk.
*
Emlékezz rám, ha elmegyek,
A messze útról visszanézek,
Elszállok, mint a fellegek,
Örökre elnémul az ének.
Emlékezz rám, ha elmegyek
Csillaggal hintett égi tájra,
Hol nincs bosszú, csak szeretet,
Az Igazság boldog honába.
Emlékezz rám, ha nem leszek,
Nem haltam meg, szívekben élek!
(Nedeczky György)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
