Előrebocsátom: falun élek. Itt nagy divat temetésre menni, csak úgy sötétlik az utca, amikor csendítenek. Hát én nem megyek egyre sem! Meg is szólnak érte, de nem törődöm vele. Nincs talán elég szomorúságom és bajom, hogy még jobban elkeserítsem magam? Azt mondják, hogy az én temetésemen sem lesz senki. Mit bánom én akkor, hogy ki jön, ki nem jön! Csak nem hagynak a föld színén. Atya, mit szól ehhez: így beleszólnak az életembe?!
Nagy tévedésben van. Temetésre menni egyáltalán nem divat kérdése, hanem kötelesség. Természetesen nagy településen csak az ismerősök és rokonok temetésére mennek el, hiszen a nap minden órájában utolsó útjára visznek valakit, de egy faluban, ahol egész évben 20–30 temetés akad, mintegy kötelesség mindenkiére elmenni. Ezt érzik a többiek, önt kivéve.
Tehát nem kíváncsiságból mennek, nem is azért, hogy lássák, hogyan siratják halottjukat hozzátartozói, hanem a szeretet, az irgalmasság viszi oda őket. Az irgalmasság legfőbb cselekedetei a holtakat eltemetni, a holtakért imádkozni. Ez a végső búcsú, ez a végtisztesség annak, aki leélt, átküzdött egy életet.
A temetésről nagyon felszínesen gondolkodik. Már az Ószövetségben a legnagyobb büntetésnek számított, ha temetetlenül maradt a holttest. Ez egész a mai napig él az emberek szívében. Gondoljon arra, hogy milyen gonddal keresik és keresték az ’56-os forradalom vértanúit, akiket csak titokban, tömegsírba dobtak, és milyen ünnepélyességgel helyezték őket végső nyughelyükre. A temetés együtt jár a buzgó imával, életére való emlékezéssel. Hozzá tartozik az is, hogy sokan vesznek részt a gyászszertartásokon. Szinte halottgyalázás, a halott megbüntetése, akinek a koporsójánál csak egy páran lézengenek. Engem személy szerint nagyon elszomorít, amikor egy-egy szegény öreg temetésén lényegesen kevesebben vannak, mint fiatalén és gazdagén. Azok az öregek, akiknek sok gyermekük, még több unokájuk van, örömmel mondogatják, milyen sokan állnak majd koporsójuk körül. Én is elgondolkodtam már azon, sok pap, lelki gyermekem lesz a temetésemen, hiszen én – ha egy lehetőség van – minden papunkén ott vagyok. Talán meg is siratnak. Nem mindegy ez, benne van a szívünkben. Nem érez ebből semmit?
Talán a haláltól fél annyira, hogy irtózik a temetéstől. Meg kell barátkozni vele! Jézus is meghalt és nagyon sokszor beszélt róla. Nem is olyan szörnyű az, ha tudjuk, hogy nagypéntek után a húsvét jön, a halál után földi életünk folytatása odaát, találkozás azokkal, akik előttünk elhunytak, és a végén a dicsőséges feltámadás. Természetesen, hogy így legyen, ahhoz Isten kegyelmében kell meghalni! Nincs halál, csak élet! Ezeket a csodálatos hitigazságokat halljuk a temetés alkalmával a pap minden egyes imájából, az összes olvasmányból, a temetési énekekből.
Nem kisírt szemmel megyünk haza a frissen hantolt sírtól, hanem új reménnyel, megerősödött hittel. Azzal a meggyőződéssel, hogy az elhunyt – ha üdvözült – a Jóistenen, mintegy tükrön át látta saját temetését. Nagy örömöt szereztünk ezzel neki. Tehát nem igaz, hogy mit bánja már akkor, hogyan temetik el.
Gondolja meg mindezt. Legközelebb induljon el csendítéskor a ravatalozó felé.
*
Amikor hívő lélekkel megadjuk az emberi testnek a végtisztességet, bizalommal kérjük Istent, hogy halottunkat, akit erőtlenségben temetünk el, erőben támassza fel szentjei között és állítsa őt megdicsőült hívei sorába. Miután megszabadult a haláltól, és elnyerte bűnei bocsánatát, irgalmazzon neki az ítélet napján és fogadja vissza atyai szeretetébe! Élvezze az el nem múló boldogságot és a szentek társaságát.
(Temetési szertartásból)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
