Mit mond az Egyház azokról, akik egyedül élik le az életüket?

Kedves Lelkiatya! Mit mond az Egyház azokról az emberekről, akik nem lesznek szerzetesek, nem alapítanak családot, hanem egyedül élik le az életüket?

Kedves Levélíró! A kereszténység alap-meggyőződése az, hogy Isten örök szeretet, Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretetközössége. Isten az embert is szeretetre, a teljes odaadásra teremtette. Ennek a teljes önátadásnak két alapvető útja van: az Istennek szentelt élet (szerzetesség, papság), ahol valaki közvetlenül Isten szeretetében és a testvérek szolgálatában él, valamint a házasság, ahol valaki a házastársának való teljes odaadás és a családja szolgálatán keresztül éli meg a radikális szeretet titkát. Mindkét életállapot fontos jellemzője a végérvényes, visszavonhatatlan, teljes odaadás. Ezért a kereszténység minden embert bátorít arra, hogy ennek a két (persze azon belül ezer arcú) alapvető életállapotnak valamelyikében találja meg a maga hivatását.
Természetesen nagyon sok olyan ok lehet, ami miatt ez valakinek mégsem járható út. Az akadály lehet betegség, nehéz történelmi vagy családi helyzet, vagy akár egyszerűen az, hogy valaki minden jó szándéka ellenére sem talált olyan házastársat, akit tudna egész szívével szeretni. Vannak olyan emberek is, akiket a foglalkozásuk esetleg a tudomány vagy a művészet tölt be annyira, hogy nem vállalnak mellé semmilyen alap élethivatást (családot, vagy Istennek szentelt életállapotot).
Az Egyháznak külön tanítása velük kapcsolatban nincs, hiszen minden emberi életút annyira egyedi, hogy nehéz lenne bármilyen általános elvet megfogalmazni velük kapcsolatban.
Az özvegyekkel kapcsolatban már a Biblia arra tanít, hogy a szegények szolgálatán és az imádságon keresztül keressék a szeretet megélésének konkrét formáját (1Tim 5,10). Ugyanez vonatkoztatható az egyedül élő testvéreinkre is.

Fotó: Pixabay