„Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket…”

„Nagy Teremtőm! gondolsz te reánk miveiddel / Tekéntesz reám is atyai szemeddel… Mindent elintézel szent akaratoddal, / S bé is tellyesittesz örök hatalmaddal…” – írta a mindössze 28 évet élt költő, Ányos Pál, aki pálos szerzetesként hirdette Isten igéit a tanári katedrán, a templomi szószéken, lelkigyakorlatain és verseiben is. Idén halálának 240. évfordulóján idézzük meg emlékét, s máig ható, korunkhoz is szóló, napjaink fiataljait, államférfiait is megszólító üzeneteit.

Az 1756 decemberében, a Veszprém megyei Nagyesztergáron nemesi családban született költőt már kora ifjúságában megszólította Isten. Középiskolás évei alatt Győrött, majd a veszprémi piaristáknál s a pápai pálosok gimnáziumában hitében megerősödvén, tizenhat évesen belépett a pálosok rendjébe Márianosztrán. Majd egyetemi tanulmányokat folytatott Nagyszombatban s Budán, a teológián, 1776-ban bölcsészdoktorrá avatták. Később összebarátkozott a fiatal katonatiszttel, Barcsay Ábrahámmal, aki Bessenyei György legszűkebb felvilágosodott baráti körébe tartozott. Az ő révén ismerte meg a francia felvilágosodás modern és forradalmian haladó eszméit, melyek nagy hatással voltak már költői útjának kezdetén verseire, hazafias érzelmeire. Mint a modern líra előfutára azért harcolt, hogy a tudomány, a művészetek nyelve a magyar legyen.

Ányos kiemelkedett kora szentimentális költői közül, akik csak a maguk baját látták meg a világban. Ő elfordult a maga bánatától, hogy osztozzék a nemzetében, s buzdítson a helyzet javítására. Az elsők között érezte meg azt a fenyegető veszedelmet, mely a nemzetre nehezedett a Habsburgok uralta hazában: „Melly setét éjtszaka terjedett egünkre!/ Még sem jöhet álom elbágyadt szemünkre. / Ébren sohajtozunk a nagy éjtszakában!
Mit várhatunk jövő napunk hajnalában.”

Kalapos király c. versében a koronázatlan II. Józsefet ostorozza a nemzet ellen elkövetett vétkei miatt („kalapos” jelzővel elsőként ő illette az uralkodót, s verse nyomán terjedt el az a közbeszédben is). Keserves sorokban emlékezett meg a király 1782-es rendeletéről, amely egy tollvonással eltörölte hazánkban a szemlélődő szerzetesrendeket. Hogy vigasztalást találjon, a dicső múlthoz fordult verseiben, megidézve a honszerző Árpád, a törökverő Hunyadiak s Zrínyi korát. S ekkor született Boldogságos Szűz Máriához az édes hazáért c. imaverse is, melyben többek között így esdekel: „Csak tebenned bízunk / Mi árva magyarid: / Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket, / Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket…”

Ányos írásait a kor neves írói nagyra értékelték. Munkáit először Batsányi adta ki. Verseit és szépprózai írásait tartalmazó Higgy, remélj, szeress! című kötete 2007-ben új kiadásban jelent meg Veszprémben, majd ezt követte 2009-ben „Édes Fiaim… Figyelmezzetek!” című kötetének jelenkori megjelentetése. Ez a korában elő ifjúságnak szóló prédikációit és lelkigyakorlatos elmélkedéseit tartalmazza, valamint a pálosok tartományirendfőnök-választása alkalmából mondott beszédét. Több mint kétszáz éve írott beszédeinek hihetetlenül nagy az aktuálisa napjainkban is. Elmélkedései ugyanis felhívják a ma emberét is, mire kellene legjobban figyelnie szabadságban elrugaszkodott napjainkban. A lelkigyakorlatos elmélkedések az emberi ártatlanság megőrzésének, megtartásának módjáról, erkölcsi erősítő szerepéről, a vétkeknek gonoszságáról, a kísértések fajtáiról, személyiséget romboló hatásáról, a bűnbánat jelentőségéről, az üdvösség elnyerésének vágyáról, a múlandó gyönyörűségekről és az örökkévaló boldogságról, a penitencia, az imádság gyógyító, új életre ébresztő erejéről szólnak. „Édes Fiaim! Figyelmezzetek!” – halljuk fel-felcsendülő figyelmeztetését. Mintha napjainkhoz szólna, figyelmeztetve Vörösmarty előfutáraként: Mi a legnagyobb kincs, amelyet őriznünk, ápolnunk, védelmeznünk kell életünkben? Netán a gazdagság, a hírnév, a hatalom, vagy a hosszú élet, a testi örömök? „Nem, nem, Édes fiaim! Nem a pénz, nem a nagy uraság, nem a hosszú élet az…”, hanem amint Szent Dávid mondotta: „az ártatlan kezűség, a tiszta szívűség” – mutat rá a szerzetes. Példázatokon át magyarázza, mit is jelent a testi-lelki ártatlanság. A kötetet Ányosnak az 1782-es tartományirendfőnök-válasz­tásra írott gondolatai zárják. Ezek mintha csak napjaink politikai valóságához kiáltanának a nemzetmentés szolgálatával. „Velünk született az a vélemény és felfogás…, hogy valahányszor összejövünk, hogy jelöltekre szavazzunk, azokat tartjuk a többiekkel szemben fel­ékesítendőknek, akikről nyilvánvalóvá vált, hogy ők sokkal különbek a többieknél, ők a legméltóbbak. Ezt az örökséget hagyták ránk minden idők királyai, az összes királyságok, az összes monarchiák… S mai is ezt üzenik nekünk: Válasszátok mindig a jobbat!”

Ányos írói munkássága máig sincs az őt megillető helyen irodalmi közemlékezetünkben, fogalmaznak az irodalomtörténészek. Általában a szentimentalizmus irányzatához kapcsolták líráját, prózai és verses levelezését, holott a valóság az, hogy a felvilágosodás első vonalához tartozott, és a romantika előfutára volt. Nemhiába szánta neki Bessenyei György és köre a tervezett magyar tudományos akadémia (Haza­fiúi Magyar Társaság) megszervezésében munkálkodva annak másodtitkári tisztét. Az sajnos nyilvánvaló volt, hogy Mária Terézia nem fog pénzt áldozni egy magyar hazafias társaságra, II. József trónra léptével pedig végképp’ elveszett a megvalósítás reménye, Ányos számára nagy elismerés volt kortársainak e megtisztelő és elismerő szándéka.

A költőt szerzetesi szolgálata, majd fehérvári tanítóskodása során egy titokzatos betegség támadta meg, s testi szenvedései egyre jobban kínozták. Már haldokolva vitték Veszprémbe, egy ottani orvos gyógyításában bízva, de fájdalmait nem tudták enyhíteni. 1784-ben halt meg Veszprémben, itt is temették el a ferences templom kriptájában, melynek falán emléktáblát emeltek tiszteletére.

Toldi Éva

ÁNYOS PÁL
Boldogságos Szüz Máriához az édes hazáért

Magyarok Asszonya!
Tekints elhagyatott birodalmadra:
Nincs másban oltalmunk,
Csak tebenned bizunk
Mi árva magyaraid:
Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,
Ne hadd, hogy elnyomják magyar
nevünket!

Angyali koronánk
Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:
E drága kincsünket,
S véle nemzetünket
István néked áldozta:
Most örökségedet, örökségedet,
El akarják vonni tőled, népedet!

Ne nézd büneinket,
Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.
Sok verejtékekkel,
Ah! mennyi vérekkel,
Nedvesültek mezeink:
Őérettek szánny meg, szánny meg
bennünket,
Vedd el: mi is néked áldgyuk
szivünket.