„Ne vígy minket kísértésbe!”

A Biblia fordításánál nagy gond egy-egy görög vagy héber, arám szót magyarul visszaadni. Itt is ez okozza a problémát. Nem lehet egyetlen szóval lefordítani az eredeti szöveget, ami azt jelenti: Ne engedj belépnünk. Ne engedj kísértésbe esnünk. Ne engedd nekünk azt az utat követni, amely a kísértésbe való beleegyezés után a bűnbe vezet. Tehát ez a kérés lényege: Elkötelezzük magunkat a test és a lélek harcában. Ez a kérés a megkülönböztetés és az erő lelkéért könyörög. Ésszerűen következik itt minden egymás után. Megszabadultunk a bűntől, ennek érdekében mi is megbocsátunk mindenkinek. De ez nem egy stabil, bebiztosított állapot. Lelkünk állandó ostrom alatt áll, mivel a gonosz erő teljesen birtokba akarja venni egész lényünket.

Nagy hatalmú és ravasz az ellenség, s az ember is gyenge. A kísértés ugyanis megpróbálja bűnre vinni az ember akaratát. A kísértő, úgymond, lehet az ember saját maga is, vagyis a bűnre hajló, az eredeti bűn által meggyengült természetünk. „A test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn 2,16). Mindhárom óriási hatalom. Aztán ott van a világ csábítása: rádió, televízió, könyvek, nyelvek csípése, nők és férfiak rohama. Mind igyekszik megtörni a jóra tért ember akaratát. Mindehhez jön a Sátán, aki bizony valóság. Így ír róla Szent Péter: „Józanok legyetek, és vigyázzatok. Ellenségetek, a Sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben” (1Pét 5,9). Ha másként nem: érzéseinket, képzeteinket felerősíti, s embereket hangol ellenünk. Ezer módja van rá, hogy tönkretegyen minket.

Félelemmel munkáljuk üdvösségünket! Félni kell az ismeretlen támadástól, sőt magunktól! Imádkozni kell, hogy a kísértés le ne győzzön! Tudni kell azonban, hogy Isten segítsége nélkül semmire sem megyünk. A lelki írók tanítása szerint a kísértésnek nagy jelentősége van lelki életünkben. A jutalomhoz, kitüntetéshez kell a harc!

Isten nem kísért a bűnre senkit sem, de próbára tehet. „A kísértések és próbatételek közül a legnagyobb az Istent szolgáló számára a hallgató, titkok távolába rejtőző Isten. Ezt a fájdalmát nemcsak a hatodik kérés (Ne vígy minket kísértésbe!) tiszteletteljes és emelkedett légkörében és stílusában lehet elmondani, de a megpróbált embernek fájdalmas, szinte szemrehányásként ható formájában is. Miként a zsoltáros tette: »Meddig feledkezel meg rólam, Uram, meddig rejted el arcodat előlem?« (Zsolt 13), s miként Jézus a kereszten imádkozta: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?«” – írja Belon Gellért Bibliai elmélkedések című kötetében.

A kérés tehát a Miatyánkban: Ne vígy minket kísértésbe! – nem menekülés a küzdelemtől, de bátor hitvallás a gyöngeséggel is győzni tudó Isten ereje mellett. „Így lesz teljessé az erő az erőtlenségben” (2Kor 12,9).