Édesapámat 93 évesen temettem el pár hónapja, de nincs nyugtom. Majd’ megőrülök, annyira bánt a lelkiismeret. Nagyon rossz beteg volt. Teljesen elvesztette józan eszét. Engem, saját lányát, aki igyekeztem mindenben a kedvében járni, leköpött, mindennek lehordott. Sajnos sokszor elvesztettem a türelmemet, goromba voltam hozzá, talán meg is ütöttem. Igaz, hogy halála előtt kitisztult az agya. Mindent megbocsátott. De hogy találjam meg lelkem békéjét?
Úgy gondolom, legjobb lesz a betegek különböző fajtáit szemügyre venni. Egyik részük teljes öntudatnál van, és nagyon szenved. Ő nem csinál nagyjeleneteket, tűr a végtelenségig. De tehetetlen, a legelemibb dolgokban is ápolójára szorul. Az ilyen beteg rettentő érzékeny, minden erősebb szó fáj neki, hiszen ő szeretne saját magán segíteni, de nem tud. Velük végtelenül tapintatosan kell bánni, finoman, érzéssel kell hozzájuk nyúlni, hiszen még a bőrük is fáj a legkisebb érintésre is. Nem szabad felettük siránkozni, jajgatni, hogy mi lesz velünk, ha ő meghal! Nagy lélekkel kell kiszolgálni, segíteni, vigasztalni, vele együtt imádkozni, természetesen papot hívni, hogy meggyónjon, megszabaduljon bűnei terhétől, a szentségi Jézus a szentáldozásban erőt adjon neki, a szentkenet segítse szenvedésében és félelmeiben. Ha vannak rokonok, be kell egymást osztani, ne egy áldozat készüljön ki mellette.
Vannak hisztériás betegek, sajnos nem kevesen. Az ilyen megjátssza magát, a fájdalmat is. Szeszélyes a végtelenségig. Mindig kitalál valami képtelenséget. Állandóan orvos, pap kell neki. Nincs megelégedve sem az ápolással, sem az étellel, sem az orvossággal. Kiszolgáltatja magát abban is, amit maga meg tudna tenni. Ha látogató jön, annak szidja ápolóit. Szegények alig tudják utólag kimagyarázni, hogy a hallottak a beteg szeszélyeinek a termékei. Úgy néz ki, hogy mindent megtesz, minél jobban kikészítse azokat, akik őt ápolják. Ki tudja, miért? De mindenesetre, komolyan meg kell magyarázni neki, mi a helyzet, hogy lehetetlen dolgokat követel, környezete nem fog meghatódni a jeleneteken. Az erélyes fellépésre valószínű meg is változtatja addigi tűrhetetlen magatartását.
Végül jönnek azok a betegek, akik elvesztették tudatukat, már képtelenek helyesen gondolkozni, sokszor félreismerik saját gyermeküket is. Ebben az öntudatlan állapotban valami borzalmas, amit tesznek, amit beszélnek. Kimondhatatlan érzés így látni azt, aki addig oly értelmes és kedves volt nekünk! Vérig sérti legkedvesebb gyermekét, hitvestársát, rokonát. Nagyon nehéz, de meg kell tanulni mindezt elviselni. Ez nem ő, ez már egy élő halott. Nem szabad arra sem gondolni, hogy talán a tudatalattiból jönnek ezek elő, most mondja ki, amit eddig titokban gondolt rólam. Arra is gondolni kell, hogy akit ápolunk, sokszor már nem érzi annyira a fájdalmat, ahogyan azt mi gondoljuk. Felsebzett testén nyugodtan fekszik, mert már a fájdalomra is eltompult a teste, ahogyan értelme sem fogja fel, mi vár rá. Ha erre gondolunk, könnyebb ápolni.
Ha az lett a sorsunk, hogy életünkből éveket elvett egy-egy beteg, jó arra gondolni, hogy az Úr Jézus a nagyon jó pontok közé számítja ezt odaát.
*
„Az élet korszakában különleges módon tanúsítjátok, ti, öregek, betegek, hogy az élet minden pillanata Isten adománya, és az emberi élet minden szakasza sajátos gazdagsággal rendelkezik. Ti magatok megtapasztalhatjátok, hogy ez az idő mennyire kedvez egy elmélyültebb megfontolásnak, és az imádságban az Istennel folytatott párbeszédnek. Korotok érettsége továbbá arra indít titeket, hogy az évek során bennetek felhalmozódott bölcsességet megosszátok a fiatalabbakkal. Az Egyháznak szüksége van rátok.”
(II. János Pál pápa)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
