„Nem tünde tan, nem pille vélemény”

A költő és a cserkész Sík Sándorra emlékezünk.

„Akarom: keljen új életre benned / Alvó dala az építő igennek. / És mosolyogd rám, édes jó barát, / Az erős Isten élő mosolyát” – írja Isten lánca című versében Sík Sándor, s e sorokat, miként más költeményeinek szavait is ebben az évben a szokásosnál többször idézzük. A Budapesten született és élt piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a XX. század jelentős, Kossuth-díjjal is kitüntetett magyar lírikusa 130 éve született – ebből az alkalomból emlékezünk rá a Kárpát-medencében és a diaszpórában.

Sík Sándor 1889. január 20-án született Budapesten zsidó származású, de már katolizált szülők gyermekeként. Édesapja, Sík Sándor ügyvéd korai halála után özveggyé vált édesanyja, Winternitz Flóra asszony egyedül nevelte öt kiskorú gyermekét. Gödöllőn laktak, Sándor ott végezte az elemi iskolát és onnan járt be a budapesti Piarista Gimnáziumba. Öt évfolyam elvégzése után, 14 éves korában, 1903-ban jelentkezett a piarista rendbe.

Már a Vácott töltött novíciusév alatt elkötelezte magát a szolgálatra. A gimnázium hetedik és nyolcadik osztályát rendi studensként Kecskeméten végezte, ott tette le érettségi vizsgáit. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Egyetem bölcsészkarán folytatta, ahol 1910-ben magyar–latin szakos tanári oklevelet és e mellett doktori diplomát is szerzett.

Fiatalkorától fogva foglalkozott az irodalom szinte minden ágával. Már a gimnáziumban feltűnt költői tehetségével. Első verseskötete, a Szembe a Nappal 1910-ben jelent meg, majd ezt élete során 14 további verseskötet, hét színmű, egy széppróza, valamint számos irodalomtudományi, lelkiségi és pedagógiai munka követte.

Piarista tanárként az 1910/1911-es tanévben Vácott, a következő tanévtől pedig a rend budapesti gimnáziumában tanított. Tanári, költői és irodalomtudósi tevékenysége mellett 1912/1913-tól egyik alapítója és irányadója volt a magyar cserkészmozgalomnak és első parancsnoka a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatának. A cserkészinduló szövege is – „Fiúk, fel a fejjel, a harsona zeng, / Álljunk csatasorba vidáman…” – az ő nevéhez fűződik.

Az első világháború kitörése után, 1915-ben Sík Sándor két hónapig tábori lelkészként szolgált a délvidéki Péterváradon, majd útja ismét visszavezette a katedrához: 1929-ig Budapesten, majd a Szegedi Egyetem II. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén tanított. 1943. május 2-án római katolikussá keresztelte Radnóti Miklóst a budapesti Szent István-bazilikában.

Kutatóként főleg a barokk korszak irodalma, az újabb irodalom, esztétika és verstan érdekelte. Irodalomtudományi, történeti munkáinak fókuszában többek között Gárdonyi Géza, Ady Endre, Pázmány Péter és Zrínyi Miklós állt. Írt esztétikai értekezéseket, kritikákat, szerkesztett imakönyveket, tankönyveket és újságokat, működött lelkigyakorlatvezető- és -előadóként. A cserkészet mellett számos más közéleti és irodalmi társaság életében és irányításában is részt vett. Rendszeresen publikált az Élet és a Vigília katolikus folyóiratokban, utóbbinak 1946 után főszerkesztője is volt. 1919-ben a Szent István Akadémia, 1923-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1936-ban a Magyar Rádióban hatrészes előadássorozatot tartott a magyar szentekről. Főmunkatársa volt az 1931–1939 között kiadott Fiatal Magyarság című lapnak, amellyel az ifjúság számára akart erkölcsi és hitbeli útmutatást adni. A cserkészetet egyben lehetőségnek tartotta arra, hogy a fiatalokat megóvja a két világháború között terjedő szélsőséges eszméktől.

1945-ben megválasztották az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnökének, 1946-ban levelező tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, ugyanattól az évtől betöltötte a piarista rend tartományfőnöki tanácsosi tisztét, 1947-ben pedig megválasztották a rend tartományfőnökének. 1948-ban átvette a Kossuth-díjat.

A háború után reményekkel tekintett a demokratikus átalakulásra, de hamar rá kellett jönnie, hogy ennek éppen az ellenkezője fog bekövetkezni. Elutasította a kiépülő diktatúra egyházellenes oktatáspolitikáját. Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszterhez címzett levelében így fogalmazta meg kritikáját a fakultatív hitoktatással kapcsolatban: „Nem tehetem magamévá ezt a programot mint hívő ember és katolikus pap sem: nem nyugodhatom bele abba, hogy a jövő nemzedék széles rétegei ki legyenek téve annak a lehetőségnek, hogy politikai befolyásolásra Isten ismerete nélkül nőjenek fel.” 1949-ben – sokakkal együtt – kizárták az MTA-ból. Felkérték ugyan, hogy csatlakozzon az Állami Egyházügyi Hivatalhoz és az Opus Pacis papi békemozgalomhoz, de ő mindkettőt elutasította.

Magyarságáról így vallott: „Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. […] még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvésével úgy kell kiküzdenie… Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot.”

A kereszténységről így írt: „Kereszténynek lenni nagy dolog, szent dolog, nélkülözhetetlen dolog: el kell zarándokolni Szent Istvánhoz, hogy megtanuljuk tőle. De még ez sem elég. El kell menni a lélek hősének, Imrének sírjához is, meg kell tanulnunk tőle, hogy nem lehet igazán keresztény az, aki nem vállalja valamilyen formában a hősiességet is. Harcosok nem mind lehetünk, vértanúknak aligha kell lennünk, holtig való fogadalmas szüzességre csak kevesen vannak kiválasztva, de a keresztény lélek hősiességére mindnyájan hivatva vagyunk: hogy egyre jobbra, többre törjünk, hogy úrrá legyünk önmagunkon, hogy önérdek, kényelem, sőt – ha kell – egy ellenséges világ ellenére is vállaljuk becsületes, tevékeny szolgálatát annak, amit jónak, nagynak, szentnek, keresztény és magyar eszmének, értéknek megismertünk.”

Élete utolsó éveiben, pihenés céljából, sokat tartózkodott Mátraszentimrén és Klotildligeten. Lelkét 74 évesen, 1963. szeptember 28-án adta vissza Teremtőjének a Mikszáth Kálmán téri piarista rendházban. Temetése október 4-én volt a Farkasréti temetőben, de ott sírját 1980-ban felszámolták és hamvait a Kerepesi temető újabb piarista sírboltjába helyezték.

A budapesti Szent Maximilian Kft. és a miskolci Új Misszió Alapítvány, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával, 2019 második felében itthon előadásokkal, interaktív foglalkozásokkal, kerekasztalbeszélgetésekkel, publikációkkal irányítja a figyelmet a neves költőre, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Külföldi Magyar Lelkipásztori Szolgálata pedig az 1 plusz 1 misszió program keretében Sík Sándor-emléknapokat szervez a diaszpóra különböző helyszínein. Az alkalmanként szentmisét és kulturális műsort magában foglaló rendezvénysorozat első eseménye július 28-án a bajorországi Kastl-ban a Külföldi Magyar Cserkészszövetség I. kerületének európai vezetőképző táborában lesz, majd ezt szeptember 14-én, a XIII. Ars Sacra Fesztivál nyitónapján Bécsben a Pázmáneumban Sík Sándor-est követi. A folytatásban Innsbruck, Párizs, Genf és London katolikus közösségei kapcsolódnak be a programsorozatba.

Szeretnénk a neves papköltőtől hitet tanulni, olyan hitet, amelyik „…súlyos és kemény. / Nem tünde tan, nem pille vélemény. / Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: / Igen és nem, kereken, magyarán”. Szeretnénk tőle tenniakarást, szolgálatra készséget tanulni, úgy, ahogyan erre ő mutatott példát: „Szolgálatára embernek, világnak, / Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak.” És szeretnénk ebben a Sík Sándor-emlék(fél)évben alaposan végiggondolni mindenekelőtt azt, hogy hogyan tudunk „Embernek lenni! / Csak embernek lenni, semmi egyébnek, / De annak egésznek, épnek, / Föld-szülte földnek / És Isten-lehelte szépnek.” Végül pedig mondani és folyton ismételni akarjuk a költővel az ő Te Deum-ját: „Téged Isten dicsérlek / és hálát adok mindenért.”

Találkozzunk a Sík Sándor-emlékeseményeken!

Varga Gabriella

Fotó: Wikipédia