Nyári Játékok: Jézus a bringán

Ön mit érezne, ha ülne egy kiskocsma szűk teraszán egykori irodalomtanárával, és egyszer csak Jézus Krisztus elbiciklizik az asztaluk előtt?

Olyan közel hajtott asztalunkhoz, hogy látszott alsólábszárán az inak ritmusa. Biztosan ő volt. Szakasztott olyan – néztünk egymásra tanárommal, de nem sokat mélázhattunk a dolog fölött, mert a tér túloldalán meg mintha Pilátus igyekezett volna. Délceg római tartásáról felismerni véltük. Kezében csomag, nem vagyok benne biztos, de talán egy reklámszatyorban vitt valamit. Fél hat múlt pár perccel, vakítón tűzött még a nap. Az meg ott Mária Magdolna! – hajolok közelebb, és diszkréten mutatok egy nőre, aki gyalogosan, a hőséghez igazított ruhában elsiet. Aztán fogyni kezd a nép a térről. Lehetünk vagy ötezren. Az utcácskák lassan elnyelik a tömeg javát.

1633 óta játsszák a Passiót, az első időkben szabadtéren. Aztán dőlni kezdett a tömeg a világ minden részéről. Százezrek és milliók érdeklődtek a városka különös játéka iránt. A város lakóinak érdeke, hogy a kitűzött időpontokban mindig meg lehessen tartani az előadást, rossz idő esetén is. Ezért a szabadtéri színpadot évszázadok alatt úgy alakították, mintha egy futballpályára ráhúznánk egy fél hengert, amikor esik az eső vagy havazik. A Bajor-Alpok meredek csúcsai közé zárt kis városkában ugyanis ez időnként előfordul. Az előadást tízévente rendezik: május 15-től október 3-ig. Hetente négy előadás van, előadásonként ötezer néző! Japántól az Egyesült Államokig, Ausztráliától Norvégiáig mindenhonnan érkeznek, hogy végignézzék az egy életre szóló játékot, azt a megaelőadást, amely alatt Jézus szenvedéstörténetét játssza el Oberammergau apraja-nagyja. Az előadás hosszú, mintegy hat óra. Sem a nézők, sem a szereplők nem bírják egyvégtében. Ezért délután három órát játszanak, fél hatkor, az utolsó vacsora jelenete végén megszakítják. Este nyolcig szünet. Mindenki elszéled, és maga is megvacsorázik. Hazamennek a szereplők is, akik egytől egyig a városka lakói, Jézus is, Pilátus is, Mária Magdolna is. Megesznek otthon egy könnyű vacsorát, letusolnak, pihennek egy keveset, majd visszajönnek befejezni a játékot, este nyolc órától éjjel tizenegyig.

A Getszemáni kert jelenetére a hegyek karéja közt már sötét van, alig különbözik a valóságos éjszaka a díszlettől, a nyitott játéktér fölött igazi csillagok ragyognak. Lassan elhalad odafönn egy-egy fénypont, talán repülő, de lehet egy műhold picinyke fémpalástja is, és egyre távolabb húzódik a Hold. A nagy Rendező most már kezében tartja a darabot. Fölöttünk sötéten ásít az ég, és előttünk folytatódik a küzdelem. Júdás küzd Jézussal, Kaifás Pilátussal, Péter a lelkiismerettel: mindaddig megy a huzavona, amíg meg nem hal az, akinek meg kell halnia. Aztán mindenki hazaindul zajtalan. Tízezer idegen szandál csoszog a kockaköveken, és néha-néha megcsikordul egy fékpofa valamelyik idevalósi biciklin. Talán éppen ő fékezett megint, ahogy mellénk ért.

Tíz esztendeje is elmúlt már, hogy láttam az előadást. Tavaly ismét váltottam rá jegyet, de a járvány miatt már nem tartották meg. Felkínálták a lehetőséget, hogy vagy visszatérítik a jegy árát, vagy átteszik 2021-re. Ez évben is elmaradt. Végtelen bennem a szomorúság, mert felrémlik, hogy egy háromszázötven éve tartó folyamat végére értünk volna? Az emberiség legismertebb és legnagyszerűbb passiójátékának végére értünk? Még egy picit reménykedem, hátha csak „vacsoraszünet” van. És e kis technikai szünet után folytatódik a játék. Elképzelem, hogy csupán az történik, ami a helyszínen szokott, hazamennek a szereplők és a nézők is, megvacsoráznak, pihennek egyet és majd visszajönnek. Egy év múlva, öt év múlva, száz év múlva. Furcsa mód, egyre tisztább, élesebb lesz a kép, ahogy visszagondolok rá.

Lehetséges, hogy már nem Oberammergau lesz az a hely a továbbiakban, ahol eljátsszák nekünk a történetet, és mi oda sereglünk ezrek és ezrek a világ minden tájáról, hajón, repülőn vonaton, autón és biciklin? Lehetséges, hogy ezentúl az marad, ami eddig is megvolt és most is van, hogy akár a legkisebb falusi templomban, tanyasi kápolnában, imaházban emlékezünk, felidézzük és eljátsszuk a legszebb liturgiában Jézus Krisztus szenvedését, halálát és feltámadását. Még az is elképzelhető, hogy nem nézők leszünk, hanem szereplői megváltásunk legszentebb és legdrámaibb történetének – a szentmisének.

Juhász Ferenc

A cikk a Keresztény Élet hetilap július 25-i lapszámában jelent meg.