Őszinte gyónás

Minél nehezebben gyónunk meg valamit bűntudatunk miatt, annál felszabadítóbb érzés elnyerni a feloldozást.

A következő történetet nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő idősebb olasz úr mondta el nővére halála alkalmával:

„Életem legnagyobb és legemlékezetesebb eseménye, melyben nővérem is nagy szerepet játszott, elsőáldozásom előtt volt. Tizenhárom éves voltam. Évekkel előbb bűnt követtem el, mely lehet, hogy komoly volt, de melyet igen túlzottan fogtam föl és azóta sem mertem a szentgyónásban megemlíteni. Közeledett első szentáldozásom napja, és mégsem volt bátorságom bevallani. Buzgón imádkoztam és kértem a jó Istent, adjon nekem több erőt és bátorságot, sőt még fogadalmat is tettem, ha Isten megsegít, akkor soha többé nem megyek vásárba. Elérkezett az első szentáldozásom előtti nap. Ekkor elmentem nővéremhez, ki már húszéves volt, és kinek mindent meg szoktam mondani és megkérdeztem, mitévő legyek? Nővérem beszélt édesanyámmal, ki homlokon csókolt és kért: gyermekem, mondj meg mindent a gyónásban. Elmentem gyónni. Kínlódtam, zokogtam, de végre mégis megmondtam. A pap feloldozott és abban a percben olyan boldogság és öröm töltötte el lelkemet, melyet hosszú 54 év sem törölt ki emlékezetemből. Ez a földöntúli boldogság körülbelül egy hétig tartott, de hatása egész életemre megmaradt, amennyiben Istenhez láncolta szívemet örökre.”

Ez a kisfiú később pap lett, püspök, érsek és a végén mint bíboros halt meg.

Vajon az utca embere mekkora jelentőséget tulajdonít a gyónásnak? A lenti videóból kiderül.

Szükség van-e gyónásra?