Kezdőlap Egyéb Párbeszéd és közösség a hit tartóoszlopai

Párbeszéd és közösség a hit tartóoszlopai

dr. Nagy Zoltán neurológus professzor
dr. Nagy Zoltán neurológus professzor

Tudat, spiritualitás, vallásosság, gyógyítás – e témakörben tartott tudományos szintű előadást nemrég Tihanyban a Tetőtéri esték rendezvényén dr. Nagy Zoltán neurológus professzor, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet nyugalmazott főigazgatója. Az utóbbi években sokat foglalkozott a tudat neurobiológiájával, a különböző tudatértelmezésekkel. Előadásából kicsendült keresztény (evangélikus) hívő volta is. A professzor úrral előadása után beszélgettem.

– Teilhard de Chardin, 20. századi jezsuita természettudós fejlődéselméletét idézte, melynek nyomán a kereszténység is elfogadja az öntudat fejlődésének szerepét a hit kialakulásában. Hogyan magyarázható ez a folyamat?

– Az ember biológiai, pszichológiai, spirituális teremtmény. A tudat és a spiritualitás egymásból következnek. Az evolucionista magyarázat a fejlődésből indul ki: a tudat, az önreflexió változásai, tökéletesedése együtt jár az érzelmi és kognitív agy kifejlődésével, az öntudat, az öneszmélés, a spiritualitás megjelenésével, ami azután a hithez vezethet el. A spiritualitás, a lélek teszi ugyanis képessé az embert arra, hogy Istent, a teremtettség misztériumát felfogja.

– Napjaink elvallástalanodott Európájában azonban mintha a tudat és a spiritualitás fejlődése nem követné ezt a célirányt. Felvetődhet ezért a kérdés, hogy fejleszthető-e a tudat és a lélek kapcsolata, s fejleszthető-e már akár az iskolai nevelésben is?

– Én nem fejlesztésben gondolkodnék, az önreflexió ugyanis az életút során fejlődik magától. Az ember születik, okosodik, differenciálódik, ha tanul, akkor növekszik az ismeretanyaga, gazdagodik a tapasztalata, az önismerete is, és egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a spirituális kérdések felé. Úgy gondolom, e folyamatban a lelki egészségre való törekvés az igazán fontos tényező. A személyiség károsodásához vezethet a kábítószer-élvezet, az alkoholizmus. A tudatmódosító anyagok súlyos, a személyiséget, a lelket károsító, maradandó hatásúak lehetnek. Megtalálni az egyensúlyt, ami fenntartja a testi-lelki egészséget és megadhatja majdan a hit kegyelmét is, nem egyszerű. A harmonikus lelki élet alapja, ahogy már a klasszikus görögök megfogalmazták: a bölcsesség. Az iskolai oktatásban viszont ma már szinte csak tantárgyakat tanítanak, bölcsességet nem. A mentálhigiéné, a lelki élet kérdéseivel nem nagyon foglalkoznak, csak a rossz mentálhigiéné következményeivel. Ez komoly hiányosság, s ezt pótolni kellene, a pedagógiának ez alapvető feladata volna az iskola minden szintjén.

– Napjaink sokszor átláthatatlan technikai és politikai zűrzavarában, mondják, a legnagyobb probléma, hogy nincs személyesség és kommunikáció, nincsenek igazi megtartó közösségek (gyakran egyházi szinten sem). Nincs igazi »lélekkomunikáció«…

– Babits Mihály középiskolai tanár volt, Nemes Nagy Ágnes pedig osztályfőnök volt egy gimnáziumban – mindketten költők, kiváló tanárok és kiváló nevelők is voltak! Ma hány gimnáziumi tanár lehet ilyen szintű, követendő, példát adó személyiség? Persze, változik a világ, tömegtermelés« van, és a minőséget nagyon nehéz tartani. Jórészt azért, mert rengeteg az új ismeret. Az ismeretek a világról állítólag két-három évente megduplázódnak, s nehéz eldönteni, hogy ezekből mit lehet/kell megtanítani. Ma olyan világban élünk, ahol a lelki gondozást, a közösségi problémák kezelését nem egyszerű megoldani. Magam is érzékelem, hogy nagyon hiányzik a személyiséget is megérintő kommunikáció, hiányzik az olyan beszélgetés, ami erősíti a másikat. Pedig szükség volna erre, különösen ott, ahol emberekkel foglalkoznak, például kórházakban vagy iskolákban, de a plébániákon, parókiákon is olyan csoportpszichológiai, mentálhigiénés vagy lelki-beszélgetéses alkalmakra, ahol naponta/hetente összeülnek, megosztják azokat a problémákat, konfliktusokat, amit átélnek a munkájuk, a kapcsolataik során, és segítenék egymást a megoldás keresésében. Annak idején, amikor a pszichiátrián dolgoztam, az osztályunkon volt olyan rendszeres együttlét, „terápiás közösség” (ami része a gyógyításnak), ahol orvosok, ápolók és mindazok, akik a betegekkel foglalkoztak, alkalmat találtak a beszélgetésre. Rengeteg apró konfliktus adódott nap mint nap a munka során, de általában sikerült feloldanunk ezeket.

– Számos statisztika olvasható az egyházi és világi sajtóban arról, hogy csökken a felekezetekhez kötődő gyakorló vallásosság, s hogy mennyivel több ma már (különösen Európában és Amerikában) a »vallásos vagyok a magam módján« típusú hívők száma. Okként hozzák fel többen, hogy sokkal jobban tudnak a maguk világi közösségeiben vallási kérdésekről beszélgetni, hitben töltekezni, mint egy istentiszteleten, szentmisén…

– Sajnos, posztmodern korunkban a neoliberális, haszonelvű világ szinte mindenfajta gyakorló vallásosságtól elfordul, ugyanakkor például a betegek részéről a spiritualitás iránti érdeklődés, sőt igény jelen van a gyógyítás folyamatán. Ezt erősítette meg az általam áttekintett nemzetközi szakirodalom is. Úgy gondolom, hogy e téren fontos volna az egyházi vezetők részéről ezt az igényt érzékelni, és felkészíteni a papokat, a lelkészeket az ilyen típusú pasztorális gondozásra is. Hozzá kell tenni, hogy ahol templomi, lelkiségi kisközösségek vannak, ahol hívek és lelkészek párbeszédben vannak egymással, rendszeresen találkoznak biblikus vagy akár profán közösségben, ott hitükben valamennyien erősödnek, s ott Isten országa épülhet.

– Említette előadásában, hogy egy orvoskongresszuson nemrég téma volt, hogy a hívő orvosnak be kellene vonnia gyógyító tevékenységébe kegyelembe vetett hite megvallását is, hiszen annak mint lelkigondozásnak nagy szerepe lehet a beteg gyógyulásában…

– Igen, ez a téma ma foglalkoztatja a hívő orvostársadalmat, de aggályokat is felvet. Mert az, hogy az orvos miként adhat hívő emberként tanácsot a betegnek spirituális kérdésekben, sőt beszélhet-e saját meggyőződéséről, sok kérdést vet fel. Az a jelenlegi álláspont, hogy csak a beteg kezdeményezheti ezt a beszélgetést, de akkor készen kell állni az orvosnak erre, és felkészültnek is kell lennie ehhez. Ezek olyan kérdések, amelyeket ma a gyógyítás során nem szívesen tesznek föl, hiszen az orvosok erre nincsenek kiképezve, kevés az „evidenciákon nyugvó tanulmány” erre vonatkozóan, ám mégis ott lappang az igény a napi betegellátó gyakorlatban. Sokan úgy vélik, a lelki kérdésekkel foglalkozzanak a kórházlelkészek. De az ő jelenlétük a kórházakban nem folyamatos, nincsenek minden szükséghelyzetben jelen. Én úgy vélem, hogy az orvosi gyakorlatban is támaszkodnunk kell a hitünkre, s ennek módját és eszközrendszerét a gyógyításban ki kell alakítanunk. Ehhez pedig párbeszédre van szükség a szakma és az egyházak között, hogy a járható utat megtaláljuk.

Toldi Éva

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút

TOVÁBBI CIKKEKINNEN-ONNAN