Rengeteg szenvedéssel és bánattal jár, ha valakit rossz irányba visz el az élet, segítenünk kell embertársainknak visszatalálni a helyes útra.
Bús véreimre gyakran gondolok,
Mikor leszállnak árnyas alkonyok,
És én a két karomra hajtom
Mélységeidtől mámoros fejem
S ami magamból még bennem maradt,
Egy halk sóhajban elsóhajtom:
Ilyenkor lep meg az a gondolat,
Fájón és csendesen.
Előttem halvány, beteg árnyak,
Feketén, fázón, porlepetten.
Ezek az én testvéreim,
Akik árván, bolyongva járnak
Bizonytalan ösvényein
Kétesvilágú éjszakáknak.
Ezek, akikért sírva sír a lelkem.
Csalóka hold halottas fénye
Reszketve rémlik útjukon,
De ők nem néznek az ösvényre:
Lehunyt szemmel mennek vakon.
Minden kőben megbotlanak
És minden követ megkerülnek,
S kezdőpontjára a nagy útnak,
Honnan indultak ama nap,
Százszor is újra visszajutnak.
Az útszélen gyakran leülnek
És sírnak, sírnak hangosan.
És ami sajgó siralom van
A létben és az elmúlásban,
Mind benne van könnyé omoltan
Abban a csukló zokogásban.
És ott kell nekik ülni, ülni,
És könnyező kövekké válni:
Mert nem tudnak könnyeket letörülni.
És soha többé föl nem fognak kelni
És már mindig csak sírni fognak:
Mert sose tudtak énekelni.
Mert elfeledték, mért indultak el.
Elfeledték, hogy mit akarnak,
Hogy valamit keresni kell.
És mert akkor se tudták, mit kerestek,
Azért szegények, szikkadozó magvak,
Az út kövére estek.
Ezért hulltak el mind szegények:
Nem tudták, hogy téged keresnek.
Azért szállnak rám síró alkonyok,
Azért sajogtat síri ének,
Ha rájuk gondolok.