Kedves vers a magával ragadó őszi világról.
Csodálatos szép őszi délután van.
Magánosan bolyongok a határban.
Szellő se lebben, – a nyárfalevél
Mozog, az is csak magában beszél.
Fejét a fűzfa szomorún lehajtja,
Több már a zöld lombnál a sárga rajta.
Üres fészek lóg a galyak alól,
Lakói már ki tudja merre, hol?
Az erdőszélen, a lombok hegyében,
Úgy úszik egy-egy békanyál fehéren:
Mint mikor a váló szerelmesek,
Fehér kendővel búcsút intenek.
Ott fönt meg kéklő selymén az egeknek,
Halványfehér bárányfelhők lebegnek.
S a táj, ameddig csak beláthatom:
Csupa békesség, csönd és nyugalom!
És mint ez őszi hangtalan határban:
Szívemben is nagy, édes némaság van.
Nyugodt a lelkem, csendes, hallgatag,
Olyan boldognak érzem magamat!
És mégis e mosolygó környezetben:
Valami mintha kényszerítne engem,
Leborulni a sárguló gyepen
És sírni, sírni, – nem tudom miért?
Hosszan, keservesen!
Fotó: Pixabay