Szentek-e a szentatyák?

Tisztázzuk, ki a pápa. Szent Péter volt az első. Neki mondta az Úr Jézus: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat, és az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,18-19). II. János Pál ennek a Szent Péternek 264. utóda volt. Ezt a hatalmat vette át XVI. Benedek, az új pápa. Az Egyházi Törvénykönyv száraz, tömör megfogalmazásában Krisztus helytartója, és ezen a földön az egész Egyház legfőbb pásztora. Teljes, közvetlen hatalma van az Egyházban annyira, hogy határozata ellen nincs fellebbezés. Amikor a bíborosok pápaválasztásnál az oltár előtt álló kehelybe teszik a borítékot, amelybe beírták, hogy kire szavaztak, külön-külön ezt a megrendítő esküt mondják: „Esküszöm az Úr Krisztusra, aki egyszer ítéletre hív, hogy azt választom, akit Isten előtt meggyőződésem szerint méltónak tartok”. Sok-sok ima után („Jöjj, Szentlélek, Úr Isten”) választják meg azt a valakit, akinek Szent Katalin ezt mondta, mikor hazahívta Avignonból: „Értsd már meg, hogy a földön nekünk Te vagy az édes Jézus”.

II. János Pál pápával 1995 őszén találkoztam, Castel Gandolfóban, a palota udvarán. Nem a rózsafüzér volt a lényeg, amit kaptam tőle, hanem a szeme, a szava, az ölelése.

Mi teszi a pápát olyan csodálatossá? Lelki folyamata ez lehet: amikor megválasztják, a nép ujjong, a bíborosok engedelmességet fogadnak neki, s Szentatyának szólítják. Szokatlan helyzet ez. Először nem is tudja felfogni új hivatását. De azután mindent elkövet, hogy felnőjön saját méltóságához, megfeleljen annak, ahogyan látják, tisztelik, szólítják. Állandó ima, állandó lelki harc, állandó növekedés. Ő tudja magáról a legjobban, hogy nem szent, őt is ezer emberi gyarlóság kínozza, de mindig jobban és jobban közelíti a Szentatyaságot. Halála percében talán már majdnem szent: ahogyan megboldogult pápánk beszélni nem tudott, de még pálmaággal megáldotta az ablaka alatt imádkozó népet. Utolsó szavai: „Legyetek derűsek, én is az vagyok!”. Mindenkit a halála szentel meg igazán. Ez a legnehezebb.

A Szentatya ekkor érte el az életszentséget. A nép tudta, hogy régebben közfelkiáltással azonnal szentté lehetett avatni azt, aki az égbe költözött. Erre emlékezve skandálták a temetésen, hogy „Szent, szent”. Ám ezt a szenttéavatási módot épp II. János Pál szüntette meg, ezért kell egy kicsit várni…

Nemcsak a pápáknak, hanem mindenkinek, akinek van valami szép hivatása, fel kell nőni saját magához. Engem papként tisztelendő bácsinak, lelkiatyának szólítanak. Mindig izgatott ez a „tisztelendő” szó. Valóban az vagyok? Nem gúnynak jó ez inkább a gyarló ember számára? A lelkiatya még „fenyegetőbb”. Tudok-e másokat irányítani, nem vezetem-e félre őket?

De nemcsak a papok gondolkodhatnak el ezen, hanem mindenki az orvostól a takarítónőig. Megfelelek a velem szemben támasztott elvárásnak? Felnőttem már hozzá? Bizony mindenkinek a maga vonalán a lehető legtökéletesebbnek kellene lennie!