Szentmise nélkül

Nem tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy Európa templomaiban nem lehetett szentmisére menni. Jómagam most értem meg igazán, hogy Isten-kapcsolatunk valóban olyan, mint a levegővétel: amíg egészségesen tudunk lélegezni, és van elég levegő, addig eszünkbe sem jut, hogy hálát adjunk érte. Mihelyt probléma adódik vele, akkor kapunk csak észbe – hívők és ateisták egyaránt.

Az imádság lényege a találkozás Istennel. Optimális esetben ez folyamatos, hiszen szüntelenül kell(ene) imádkoznunk – s így az imádságunk együttlétté alakul át. Krisztussal legmélyebben a szentmisében, keresztáldozatának a megjelenítésén találkozhatunk, s részesülhetünk az apostolokhoz hasonló módon az Ő testéből és véréből. Ez a találkozás teljesebb lehet annál, mintha szemtől szemben beszélgethetnénk Vele, érinthetnénk kezét vagy csak ruhájának a szegélyét, amint az kétezer évvel ezelőtt sokaknak megadatott. A szentáldozásban való találkozás a „teljes Istent” adja: testét és lelkét egyaránt. Legalábbis a lehetősége adott, aztán hogy mennyire tudjuk szívünkbe fogadni a végtelen Istent, az saját „lelki kapacitásunktól” függ.

Most, hogy nem tudunk szentmisére menni, valahogy bőrünkön érezhetjük a Budapesti Eucharisztikus Kongresszus jelmondatának mélységét: „Minden forrásom belőled fakad.” Hiszen nekünk elsősorban Isten országát kell keresnünk itt a földön – hogy minél „szünetmentesebb” legyen Istennel való kapcsolatunk. Aztán a többi, majd megadatik, amint Megváltónk megígérte.

Viszont az Istennel való találkozásunknak nem az Eucharisztia az egyetlen lehetősége. Imádság által végezhetünk lelki áldozást, melynek lényege, hogy Jézust a szívünkbe hívjuk. Ehhez a püspöki kar az alábbi imádságot ajánlja:

Jézusom! Hiszem, hogy jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Mindennél jobban szeretlek és vágyom rá, hogy a lelkembe fogadhassalak. Mivel most nem tudlak szentségi módon magamhoz venni, jöjj, legalább lelki módon, a szívembe! Ne engedd, hogy elszakadjak Tőled!

Egy-egy elmélyült lelki áldozás által talán még jobban is szívünkbe költözik a Megváltó, mint egy vasárnapról vasárnapra, talán csak megszokásból elvégezett templomi szentáldozás során.

Lapunk korábbi lelkiatyja, Erdődy Imre egykori sajóvámosi plébános életében több mint negyvenszer volt kórházban. Amikor –állapota miatt – már nem tudta mondani a papok számára kötelező zsolozsmát, akkor betegágyában rózsafüzért imádkozott. Egyszer megkérdeztem tőle: „s mit imádkozol, ha még ennél is jobban szenvedsz?” Ő azt mondta: „Van, amikor egy Miatyánkot sem tudok elmondani, csak Jézus nevét ismételgetem. Vagy csak Rá gondolok.”

Az egyik nagyváradi szerzetes nővért a román kommunista rendőrség börtönbe zárta. Cellájának ablakán át minden este hallhatta közeli templomuk harangjának szavát. Tudta, most kezdődik a szentmise. Lélekben bekapcsolódott az áldozatba, s ez nagy békét és örömöt adott neki.

Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik. Teremtőnk azért engedi meg a rosszat is az életünkben, hogy általa valami nagy jót adjon. Hogy ez miképpen valósul meg, azt sokszor csak évekkel később, vagy halálunk után tudhatjuk meg. Istennek nem kötelessége, hogy megmagyarázza nekünk valamennyi döntését. Mi „vakon hiszünk” neki, mint a kisgyermek az édesanyjának.

Bár elsőre talán nehezen érthető, de a mostani helyzet is kinccsé válhat számunkra: ha vasárnaponként rászánunk egy-egy órát a közös Szentírás-olvasásra, ha közösen sokat imádkozunk, s ha lelki áldozást végzünk. Ami eddig talán rutinból történt, annak értéke most tudatosodhat bennünk – a hiánya által!

Mint a légzésé, ha néhány másodpercre kimarad…

Czoborczy Bence
Fotó: MTI

Hogyan vegyünk részt a szentmise-közvetítésen?

Isten nem a külsőt, hanem a szívet (a szándékunkat, a hozzáállásunkat) nézi. A televízión, interneten közvetített szentmisén való részvételünk ugyanolyan hozzáállással történjék, mintha elmennénk a templomba. Ne főzés közben a konyhában hallgassuk, vagy pizsamában üljünk le, esetleg feküdjünk a képernyő elé. Legyen együtt a család a képernyő előtt, a mise alatt kapcsoljuk ki a telefonunkat (ahogy egyébként is tennénk), álljunk fel, amikor állni kell, térdeljünk le, amikor a szertartás menete így kívánja meg. Mondjuk hangosan a hívek feleleteit, s ugyanúgy énekelhetünk, ahogyan szoktunk. A lelki áldozás szövegét pedig mondjuk együtt a pappal, vagy lelkünkben mélyedjünk el benne.

A vasárnapi szentmise mellett pedig imádkozzunk sokkal többet, és olvassuk a Szentírást, mint ahogyan eddig tettük. Most jobban van rá időnk és szükségünk is.

(Megjelent a Keresztény Élet hetilap március 29-i számában.)