Édesanyám súlyos agyér-elmeszesedésben szenvedett. Jó két éve senkit sem ismert fel, gyermekeit sem. Mikor egyszer be akartam menni hozzá, hallottam, hogy buzgón imádkozik. Összetett kézzel, mennyezetre szegezett tekintettel mondta a Miatyánkot, majd sugárzó arccal így szólt: „Látom az arcát, a szemét, jaj, de szép!” Ezek voltak utolsó szavai.
Nincs kétségem afelől, hogy édesanyám akkor valami nagyon szépet, ragyogót látott – írja levelében a fia. – Biztos vagyok abban, hogy ez jel volt nekem is, hogy az ő példáját követve érdemes élni, az ő útján kell járnom. Az sem véletlen, hogy mindez pontosan akkor történt, mikor benyitottam betegszobájába.
Az igaz ember halála nem tragédia, nem az élet vége, mert nem megsemmisülés, hanem a szó legszorosabb értelmében megdicsőülés. Gondoljunk csak II. János Pál pápa búcsúztatására. Voltak, akik egy egész napot sorban álltak, hogy ravatalához jussanak. Négymillió ember ment el a temetésére. Azonnali szentté avatását követelték. Amikor koporsójával elindultak végső nyughelye felé, a tömeg tapsolt. Valóban, az ilyen embernek éljenzés és taps jár, nem könnyek!
A mónosbéli harangozó, Sanyi bácsi és felesége élete sem mindennapi. Óriási hitük volt, és ugyanolyan jókedvük! Gyermekük sajnos nem született, de minden egyes bélapátfalvi káplánt, kispapot sajátjuknak tekintettek. Egyik este Sanyi bácsi igyekezett a pappal a haldokló Kovács bácsihoz. De már ő is rosszul érezte magát. Miközben elkészítette a tisztelendő úr Kovács bácsit az utolsó útra és a csodálatos találkozásra odaát, Sanyi bácsi szép csendesen megelőzte őt. Az előszobában halt meg boldogan, kisimult arccal.
Nekem mindig is az volt a vágyam, hogy Prohászka Ottokárhoz hasonlóan a szószéken haljak meg, de úgy látszik, nem ez az Isten akarata. Mindenesetre Sanyi bácsi kiérdemelte a legszebb halált, szolgálat közben lehelte ki a lelkét.
A szép halált ki kell érdemelni!
Térjünk vissza a levélhez, amelyben fia beszámol édesanyja életéről: „Túlzottan is szerény, jólelkű asszony volt. Három családtagot ápolt egészen halálukig. Az utcabeli gyenge, elesett embereknek ő vásárolt be, amíg csak mozogni tudott. Imádta az édes Jézust, szívből szerette Szűz Máriát, mint mennyei édesanyját. Nem tudok róla, hogy vasárnap és ünnepnap szentmisét mulasztott volna, még betegen is elment a templomba, amíg képes volt rá. Minket, gyerekeket is az Isten szeretetére tanított. Tudom, hogy sok ilyen édesanya, nagymama van. Talán ők tartják fenn a világot a sok gonoszság közepette.”
Mindezt olvasva csak azt mondhatom: amíg lehet, borulj le a kereszt alatt! Jó lenne, ha a mi múltunkról is szépeket mesélnének.
*
Mennyire örült ennek a levélnek Imre atya!
Utolsó találkozásunkkor felolvasta, egy-egy részletét többször is, majd áhítattal suttogta maga elé: „Milyen szép!”… Halála tükrében erősödött fel bennem az érzés: mintha „menni” szeretett volna. Mintha „irigyelte” volna a szépséget meglátó asszonyt, vágyott volna ő is a „csodálatos találkozásra, odaát”… Most hát „Ott” van Erdődy Imre, az új Misszió és a Keresztény Élet „Lelkiatyja”. Nem ad több tanácsot, nem válaszol több levélre a kezdetektől általa jegyzett A lelkiatya válaszol rovatban. Pedig sok téma hevert még az asztalán…
Mostani cikkének befejező szavai is átértékelődnek: a búcsúzást teszik könnyebbé, hiszen tudjuk: hazament, s hisszük: múltjáról sokan mesélnek majd még szépeket! (dk)
Új Misszió, 2005. szeptember
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
