Templomokat épített, zarándoklatokra járt, közösséget szervezett. Kórház- és börtönlelkész. A szegény sorsú és hátrányos helyzetű családok támogatásában vállalt szerepe, valamint odaadó lelkipásztori szolgálata elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át. – portré Pacsai János, az encsi Görögkatolikus Parókia parókusáról.
„Őseim imádságos egyszerű emberek voltak, és engem is Isten-félelemben és szeretetben neveltek két lánytestvéremmel együtt. Már óvodásként átmentem a királyi ajtón, ahol csak a papnak volt szabad átmennie. Ezt szüleim szégyellték, és eléggé megszidtak érte. De az akkori papunk, Kisfalusi János atya a hivatás jeleit látta ebben. Gyerekként szerettem ministrálni, templomba járni, imádkozni. A gimnazista évek alatt elmentem Nyíregyházára, egy fiúknak tartott lelkigyakorlatra azért, hogy lássam a célt, amire Isten kiválasztott. Felvételikor már az utolsókat rúgta a szocializmus, és például azzal próbáltak eltéríteni a hivatástól, hogy „még ilyen nagy szégyen nem érte az iskolát, hogy valaki pap akar lenni” – emlékszik meghívására Pacsai János atya.
Katona lett, majd jött a pápalátogatás, és az első év után otthagyta a szemináriumot. Ezalatt egy évig cigányóvodában volt pedagógus, majd egy évig autista iskolában kisegítő.
„Itt köszönöm Szónoczki János atyának azt, hogy nem hagyta, hogy elvesszek, hanem ápolta a hivatásomat. Két év után folytattam a tanulmányaimat. Példás életű, kiváló tanáraim voltak: Baán István, Fodor György, Ivancsó István, Kruppa Tamás, Cselényi István, Soltész János; mind nagy hatást tettek rám. Szerettem kispap lenni. Ezekből az évekből a Szent Damján Kör, a nyári programok, a rengeteg hittanóra, az idősekkel való foglalkozás ragadott meg. Köszönöm Szilárd püspök úrnak, hogy visszavett.”
1998. augusztus 9-én Keresztes Szilárd szentelte pappá Nyíregyházán. Utána szülőfalujában, Gadnán valóságos népünnepélyt rendeztek. Szentelése után apja lebénult, ezért szüleit később magukhoz vették, ők pedig sokat imádkoztak érte, családjáért és híveiért.
„Nyíregyházán kezdtem káplánként a szolgálatomat, ahol feleségem, Mónika, tanítónőként dolgozott a püspök atya által indított új görögkatolikus általános iskolában. A parókusom, Mosolygó Tamás atya nagyszerű ember és pap volt, sokat tanultam tőle. Itt kórház-, iskola- és börtönlelkészként szolgáltam. Nagyon szerettem a tanyavilágot, az itt élő embereket. Három gyermekünk született: Kristóf, Luca és Cirill, akik már egyetemisták.
Négy év után Sajószentpéterre kerültünk, ahol templomot is kellett építeni. Csodás módon fél év alatt felépítettük a templomot, a régi kápolnát pedig átalakítottuk parókiává. Farkas Olivér atya ebben sokat segített. Amikor átvettem a közösséget, vasárnaponként tíz fő vett részt a szent liturgiákon, és körülbelül harminc fő fizetett egyházfenntartást. Tizenhárom év után, amikor elhelyeztek, már közel százan áldoztak egy vasárnap, és több mint háromszázan fizettek egyházi hozzájárulást.”
Nyolc évvel ezelőtt áldott emlékű Petrasevits Dénes atya hirtelen elhunyt Encsen, és Pacsai János került a helyére. Míg Sajószentpéteren egy komplett templomot és közösséget kellett felépítenie, itt teljesen más helyzet várt rá.
„Egy kisebb templomot építettünk a fügödi cigányság számára, valamint templomokat újítottunk fel, de a legfontosabb feladat a közösség újraszervezése volt. Belekóstoltunk a pályázati világba is, hogy az anyagi lehetőségek felgyorsítsák a közösség építését. Bizonyos fokon sikerült, de jött a Covid-19, és lefékezett mindent, amiért négy évig küzdöttünk. Nem gondoltam volna, hogy azon a helyen fogok szolgálni, ahol 25 évvel ezelőtt kötöttünk házasságot Mónikával. Szeretem ezeket az embereket, szeretek velük imádkozni, szép lesz itt a huszonöt éves papi hálaadásom.
Évekig a Szimfónia Nyugdíjas Klubnak voltam az elnöke, és egy program keretében szinte az egész országot bejártuk. Mindig nagyra tartottam a hűséget, mert ha a szeretet alszik, akkor virraszt a hűség.
Minden évben elmentünk egy zarándokhelyre az adott egyházközségemmel. Általában a fényes hétre szerveztük ezeket az utazásokat. Zarándoklat és lelkigyakorlat is volt egyben. Menekültünk a gondjainktól, mint az emmauszi tanítványok, de örömmel a szívünkben tértünk vissza.
Fiatalon lettem esperes. A felkéréskor megkérdeztem, mi a feladatom, mire a püspök úr azt mondta: légy a papok papja. Én pedig ezt teszem esperességem kezdete óta. Szeretek közösségben lenni a paptársaimmal, egységben erősebbek vagyunk, és talán hatékonyabbak is a társadalomban.
Aranyszájú Szent Jánostól választottam a papi jelmondatom, abból a beszédből, amit Antiochiában mondott. A nép a felemelt adók miatt ledöntötte a császár szobrát. A légiók ekkor körbevették a várost, hogy lerombolják. A nép haragjának csendesítésére és a kétségbeesettek vigasztalására mondta ezeket a szavakat: Tegyétek kezembe szíveteket, és én Isten elé teszem le, Teremtő Istenünk hatalmasabb azok megőrzésére.
Köszönöm, hogy felfigyeltek a görögkatolikus egyház munkájára, így rám is. Atanáz püspök nagyon sok áldozatot hoz, hogy a térség élhető legyen, hogy a hit vigasztalást és újrakezdést hozzon. Örültem a kitüntetésnek, mert így talán sikerült egy kicsit felkelteni a figyelmet egy nagyon sokat szenvedett vidékre, a Cserehátra, az itt élő emberekre.”
János atya augusztus 6-án, 11 órakor mutatja be Encsen az ezüstmiséjét, amelyre mindenkit vár, hogy együtt imádkozzanak.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")