Iancu Laura író, néprajzkutató. Óvodapedagógusként, majd hittanárként diplomázott. A Pécsi Tudományegyetem – Interdiszciplináris Doktori Iskolájában PhD fokozatot szerzett. 2011 óta az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa. Kutatói tevékenységének fókuszában a moldvai magyarság vallásosságának vizsgálata áll.
– A moldvai gyermekévek természetesen egész életedre hatással vannak. Gondolom, ezek nem külsőségekben, nyelvi fordulatokban jelennek meg, hanem rejtettebben, de eleven erőként. Számodra felismerhetők-e ezek a gyermekkori hatások?
– Igen, ha a gyermekkoromat faggatom, nem emlékek és élmények törnek fel, hanem valamiféle erő, amit nem is tudnék néven nevezni. És az a nagyon kevés emlék, amit versben vagy prózában megfogalmaztam, nem is a gyermekről szól, aki egykor megélte azokat, hanem a visszaemlékező felnőttről. Olyan apróságok, amikről negyven év távlatában kiderül, hogy az élet lényegéhez tartoznak. A Ta-ní- ta-ni című szöveget például az a gyermekkori momentum inspirálta, amikor álltam egy szentkép alatt, és mélységesen irigykedtem Jézus gyönyörű arcára és tiszta lábára, sajnálkozva és szégyenkezve parasztsorsom felett, hogy bezzeg az én kicsi talpam „bocskort növesztett s ’91 tele is ráfogyott”. Negyven év után megértettem, hogy: igen, ez a jézusi tisztaság az életcélunk.
– Sokan katolikus költőként tartanak számon, holott, azt hiszem, egyetemes értelemben vagy költő, a katolikus hit élményének fölemelő örömével és töprengésre késztető konfliktusaival együtt. Írásaid hosszú évek óta megjelennek a Vigiliában is, ahol régen Ottlik Géza írta meg rövid esszéjét Jézus-élményéről. Szerinte a hit élményeinek, Jézusnak nem névlegesen kell jelen lenni a művekben, hanem valóságosan! Szavai szerint: ha Jézus nincs benne a műveinkben, akkor nem is hoztunk létre semmit…
– Több, egyenként is fontos kérdést érintettél. Hagyományos, kemény (és ezek a jelzők meghatározóak!) katolikus neveltetést kaptam, és ez az oka annak, hogy a nyelv, amit használok, inkább katolikus, mint világi. De a „katolikus” jelzőt a költő előtt nem gondolom korlátozónak. Esetleg úgy, ahogyan Pilinszky mondta: „katolikus, és költő”. És olyan formán, hogy a hitem alapja a Szentírás, és olyan formán, hogy a „költőségre” csak meghívást/lehetőséget kaptam, ám hogy az voltam-e, akkor derül ki, ha már nem leszek. És éppen az Ottlik által mondottak miatt: kizárólag csak feltételes módban tudok beszélni a hitről és alkotásról is. Mert személyes tapasztalatom, hogy az ember sem a hitben, sem az alkotásban nem képes semmire magától. Ami az alkotásban többlet, annak a szerzője nem az ember. És azt sem a szerző választja meg, hogy hogyan van jelen Jézus a műben. Ez engem megnyugtat, mert nagy bajban lennék, ha nem Isten kezében volna ez az egész történet. Így esélyünk van arra, hogy a művészet eszközeivel (is) hírt adjon Magáról.
– Egykor azt nyilatkoztad: „Gyakorlom az Isten iránti bizalom kockázatát. Az életben, a tudományban, a művészetben.” Sokértelmű sugárzása van a 21. században annak a fogalomnak, hogy szent. A remekművek szakralitása katolikus gondolkodók szerint akkor is jelenvaló, ha témáik profánok, nincs kapcsolatuk a vallás világával. Hanem a művek minősége, „mennyei hitele” az, ami a szent fogalmának magaslataiba emelheti azokat. Mi a véleményed erről?
– Talán Ludwig Wittgenstein mondta azt, hogy az evangélium akkor is élne és hatna a világunkban, ha nem foglalták volna írásba, ha nem alakult volna ki a kereszténység stb. Ez ugye egy elméleti mondat, nem vethető kísérlet alá, de azt magam is hiszem, hogy Istennél nincs lehetetlen, és nem Istennek van szüksége eszközökre, hanem nekünk, embereknek. A Szent úgy működik, hogy nála semmi nincs útban, és neki semmi nem lehetetlen. A vallás, a hit, az Isten/a Szent nem szinonim fogalmak, és ha megvan az egyik, nem biztos, hogy abba a másik kettő is benne van. Ateista szerző profán művét Isten éppúgy felhasználhatja tervében, mint a vallásos szerző hitvalló művét. Isten mércéje az irgalom, és alapigazság, hogy az Ő útjai nem a mi útjaink. De az ilyesféle kérdések zsákutcába vezetnek. Azt gondolom, túl nagy terhet veszünk magunkra, sőt: becsapjuk magunkat akkor, amikor egy „szakrális művet” tervezünk írni. Értelmezésem szerint ez fordítva működik. A szakralitás kívülről jön a világunkban, és egyáltalán nem materializálódik, nem materializálható még nyelvi szinten sem. Ezt a jelenséget úgy tudom elképzelni, hogy: egy jó könyvet/verset olvasó embert egy adott pillanatban megérinti a Szent. Ne feledkezzünk meg arról, hogy olvasó és nyitott szív nélkül a mégoly remek mű is egy élettelen tárgy.
– Sokágú életművednek nem „csak” a költészet ad éltető indulatokat, dinamikát: prózaíró is vagy. Versek és prózák együttese életműved természetéhez tartozik?
– Nem vagyok diplomás szerző, nem végeztem sem irodalomszakot, sem íróiskolát. Az én iskolám az olvasás volt. Ebből is adódhat az, hogy a stílus mellett a formát is nekem kellett kigyakorolni az íróasztalomnál. A prózaírásra nem belső indíttatásból adtam a fejem. Prózai okokból kezdtem el prózát írni. Egyetemista voltam, nem volt állásom, sem ösztöndíjam, és nem akartam feladni a tanulást. Megpályáztam a Barankovics István Alapítvány ösztöndíját. Megírtam a Szeretföld regényt, és így sikerült befejeznem az egyetemet. Prózai köteteimet, szövegeimet mindig valamilyen szükséglet hívta létre. A vers nagyon személyes és nagyon autonóm dolog. Még csak a témát sem én választom meg. Semmit sem én döntök el. Az én szerepem a küzdelem és az alku. Két alany dolgozik bennem, az egyik á-t mond, a másik bé-t, és kettejük vitája lesz a „vers”. A próza is küzdelmesen íródik. De ez az egyetlen olyan csatatér, ahol a Jóisten már kitűzte a győztes zászlót.
– Nyilván nem stiláris inspirációkról van szó, hanem költői rezonanciákról: Pilinszky verseire és Csoóri Sándor életművére gondolhatunk elsősorban… Miért fontosak ők számodra?
– Mestereim. Pilinszky tisztasága és evangélium-központúsága, Csoóri szerves gondolkodása és egyetemessége nem csak forrás számomra, de valamiféle furcsa biztonságérzetet is nyújt. Pilinszky az embert (drámáját) nagyította fel, Csoóri a tömeget/nemzetet szólaltatta meg. Karnagyok. Az egyik az ember ezer szenvedését, a másik a társadalom ezer sebét nevezte, s így szelídített meg. „Feloldozásköltők”.