Nagyon összevesztem a fiammal. Utólag rájöttem, hogy igazságtalan voltam. Úgy érzem, bocsánatot kellene tőle kérnem, de azt mondják, hogy nem alázhatom meg magam a saját fiam előtt. Nem tudom, mit tegyek.
A válasz magától értetődik: bocsánatot kell kérni saját gyermekétől. Nem lesz nevetséges, hanem nagyra nő fia szemében, és saját magának is megszerzi lelke nyugalmát.
Sajnos sokszor belegázolunk felebarátunk becsületébe, ártatlanul megvádoljuk, kárt okozunk neki, megkeserítjük életét, elvesszük jókedvét. Van, amikor teljesen tudatosan, méregből, haragból, de előfordul, hogy véletlenül. Az is megesik, hogy félreértenek minket. Amikor pár nap múltán lejátszódik lelkünkben, ami történt, látjuk hatását, átérezzük, hogy nagy bajt idéztünk elő. Ön is rájött, hogy igazságtalan volt. Nyilvánvaló, hogy furdalja a lelkiismeret. Vigasztalásul szolgáljon az a tény, hogy az ember mindig utólag okos. Ha tudtam volna, egy szót sem szóltam volna! De most már hiába!
Nem igaz, hogy hiába! Lehet segíteni. Igenis, helyre lehet állítani az erkölcsi rendet, meg lehet vigasztalni, akit megsértettünk, ki lehet és kell engesztelődni. Ennek pedig egyetlen módja a bocsánatkérés. Ha nem bánjuk meg, és nem kérünk bocsánatot – számunkra ez a szentgyónásban történik –, a Jóisten sem békül ki velünk. Nem elég magamban sopánkodni: de kár volt az egészért. Oda kell menni a megbántotthoz: nagyon sajnálom, bocsáss meg, ne haragudj rám! Ez nincs a tetszésünkre bízva, feltétlenül meg kell tenni!
Biztos, hogy gyermeke nem neveti majd ki önt, hanem felragyog az arca, véget ér a megbántottság tudata, önben pedig a lelkiismeret-furdalás. Fia szemében édesapja még sohasem volt olyan nagy és csodálatos, mint amikor hallja: bocsáss meg, fiam, igaztalan voltam hozzád.
Ha az ember összetört lélekkel bocsánatot kér, legtöbbször azt éri el, hogy még őt vigasztalják: nem történt akkora baj! Felejtsük el, legyünk annál jobb barátok, csak már ne gyötörd magad miatta!
Ha a másik teljes szívéből bocsánatot kért, jóvátette, amit csak tudott, akkor nekem, a sértett félnek kötelességem kiengesztelődni. Bűnös az, aki elfordul, amikor a másik közeledik, nem nyújtja oda a kezét, amikor ő kezet akar fogni a szeretet jeléül.
A megbocsátás sokszor nagyon nehéz. Gondoljunk arra, amikor azok, akik a börtönben, munkatáborban szenvedtek, találkoznak kínzóikkal. Vannak, akik ezerszer megbánták, amit akkor kegyetlenül tettek, csak arra várnak, hogy egyszer elnyerjék rabjaik bocsánatát. Az utcán megtörténik a találkozás, felismerik egymást! Mit érez az, akit a vele szemben álló ember halálra gyötört?! A legnagyobb tett, amikor a Jóisten szerelméért a kinyújtott kezet megfogja, és kimondja a szót: megbocsátok! Ez magát a mennyországot jelenti a megtévedt embernek.
Sajnos olyanok vagyunk, hogy a másikat, legtöbbször azt, akit legjobban szeretünk, ezerszer megbántjuk. Ezért hozzá tartozik életünkhöz, hogy Istentől, embertől szüntelenül bocsánatot kérünk. Ha elfelejtettük, újra meg kell tanulni!
*
A gyermeket nemcsak világra kell hozni, hanem meg is kell őrizni a mennyország számára. Isten a szülőktől kéri számon a gyermek lelkét. A szülők dolga tanítani őket a hitre, Isten parancsaira és az imádságra. Az ő kötelességük rászoktatni őket, hogy bocsánatot kérjenek, ha rosszat tettek. A szülőnek kell ebben élen járnia.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
