Vannak, akik úgy gondolják a mai individualista világban, hogy a pap csak igét hirdet, prédikál, a templom és a plébánia falai között éli magányos életét, pedig ez sosincs így, ezt csak az egyházon „kívül állók” képzelik, s mondják legyintve sokszor, igazságtalanul. A pap, ha nem volna közösségi ember, ha nem volna közvetlen kapcsolata az emberekkel, kiürülnének a templomok a településeken.
A gógánfai plébános, Papp Sándor István atya olyannyira települése és hozzátartozó szolgálati helyei közösségében él, hogy a hívek bármikor felkereshetik problémáikkal, lelki gondjaikkal, nyitott előttük a plébánia ajtaja. S otthonában, az udvaron és a kertben is gyakran megfordulnak a fiatalok, megdézsmálhatják a gyümölcsfákat, s vannak, akik rendszeresen segédkeznek neki a kerti munkákban is. Merthogy Gógánfán a plébániához tartozó kertben az atya mindenfélét megtermel, ami az éves háztartásához szükséges, sőt még a rászorulóknak is oszt belőle.
Tudjuk, a szülőhely, a gyermekévek alakítják leginkább az emberek személyiségét, lelki alkatát. Így történt ez István atya esetében is. Marosludason, Erdély szívében született. Nagyszülei anyai ágról bukovinai csángók voltak, akik Marosludastól 6 kilométerre, Andrássytelepen laktak. Ez a kisfalu nevét onnan kapta, hogy korábban az Andrássyak birtoka volt, s Trianon után, hogy ne kerüljön román kézbe, az akkori tulajdonos, Andrássy Gyula hozta be a magyar telepeseket Bukovinából, és felosztotta közöttük a területet. István atya gyermek- és ifjúkora nagy részét a nagyszüleinél töltötte, s később iskolásként is a vakációkat és a tanítási szüneteket. Ők földművességből éltek, s a föld szeretetére, a teremtett világ tiszteletére, a magyarságra és a hitre tanították unokájukat. István atya öccse, Szabolcs, később szintén pap lett, most a Kaposvári Egyházmegyében szolgál.
Szeretettel emlékezik öreg „papbácsijukra”, Gere Béla atyára, akinek miséin már diákként ministrált. A hitoktatás akkoriban még a plébánián volt hétvégenként, s ilyenkor gyakran találkozott az atya két lánytestvérével, akik mindketten apácák voltak, de a rendek feloszlatásakor a plébánián maradtak az öccsük mellett, sütötték az ostyát, főztek, mostak, vasaltak.
– Ők már akkor imádkoztak azért, hogy én pap legyek – mondja. Tőlük kaptam meg Puskely Máriának a szerzetesrendekről szóló könyvét, s azt gyakran lapozgatva, olvasgatva erős vágyat éreztem kezdettől, hogy valamelyik rendbe én is beléphessek majd. De mindegyik csak Magyarországon volt, ahol én még akkor sosem jártam.
Aztán 1997-ben átjött Magyarországra. A nővérek segítették őt ebben is, mert akkoriban fel kellett mutatni a belépéshez egy bizonyos összeget a határnál. Az Isteni Gondviselés végül a ciszterciekhez vezette. Zircen kezdődött ismerkedése a renddel. Megfogta a csend, az imádságos együttlét, a rend lelkisége, a szép liturgiák, a gregorián dallamok áhítata. Zakar Polikárp apát úr vette fel, s megkezdhette a jelölti időt, majd a noviciátust. 2000 és 2002 között a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola hallgatója volt, s 2003-ban tett örökfogadalmat, 2004- ben szentelte pappá Szendi József ny. érsek atya. Szentelési jelmondata híven kifejezi papi-lelkipásztori törekvéseit: „Tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1Kor 10,31).
A noviciátus után hittant tanított a zirci diákoknak. Mivel akkor még nem volt a városban iskolai hitoktatás, ő ment a gyermekekért az iskolába, s átvitte őket az apátságba. Közben nagyokat beszélgettek, s ez segítette a fiatalokat is a közösség épülésében. Szentelése után az apátságban lett káplán és városi kórházlelkész. 2007 őszén rövid időre a bajai ciszterci rendházban szolgált, és a súlyos beteg Tajdina József atya mellett kisegítő lelkészként tevékenykedett. Az atya halála után 2011 tavaszáig a budai Szent Imre Plébánián folytatta kápláni szolgálatát Brückner Ákos atya mellett. Azután döntötte el, hogy felvételét kéri a Veszprémi Főegyházmegyébe. Márfi Gyula érsek szeretettel fogadta.
– Mindig az a falusi plébánosi szolgálat vonzott, amit hajdan Gere atya mellett gyerekként és ifjúként megtapasztaltam – vallja. Sokat olvastam a plébánosi, a lelkipásztori küldetésről, máig szeretettel forgatom az ars-i atyának, a plébánosok védőszentjének, Vianney Szent Jánosnak lelkipásztori munkásságáról szóló könyvet – mutatja is, hogy az íróasztalán tartja a kötetet, hogy szabadidejében mindig kéznél legyen.
A főegyházmegyében először Ajkán lett káplán, majd Balatonalmádiban Szabó János atya mellett szolgált. Itt ismerkedett meg a Mária Rádió elnöke, Szabó Tamás vezette helyi Cursillo mozgalommal, amelynek ma is aktív segítője szentmise szolgálataival. 2013 őszén diszponálta Márfi érsek atya Gógánfára, ahol immár kilencedik éve szolgál. Akkor még csak Gógánfa és filiái, Ötvös és Dabronc lelkipásztori ellátása volt a feladata, de mára sokkal szélesebb lett plébánosi körzete. Az ő szolgálati körébe tartozik önálló plébániaként Zalagyömörő, továbbá Ukk a filiáival (Zalameggyes, Rigács). Kiemeli a dabronci Karitász munkáját, s örömmel számol be a szeretetszolgálat jótékonysági rendezvényeiről, amelyek bevételei révén az elmúlt években nehéz sorsú, hátrányos helyzetű gyermekek táboroztatását valósíthatták meg.
Az árnyoldalakról is említést tesz: szomorú tapasztalat egyházunkban, apró egyházközségeinkben, hogy egyre fogy a lakosság, az ő plébániáin is nagyon sok a temetés, idős buzgó hívek, tősgyökeres helybéli katolikusok sorra halnak meg. Ugyanakkor a hívő fiatalok, akik ott nőttek fel, többnyire a városokba mennek, ahol munkalehetőséget találnak, így az ő gyermekeik már ott születnek meg.
Helyi szolgálata mellett István atya rendszeresen gyóntat a sümegi ferences kegytemplomban a minden hónap 12-én megtartott engesztelések alkalmával. Vasárnaponként pedig általában három-négy szentmisét mutat be: Gógánfán, Dabroncon, Zalagyömörőn és Ukkon. A filiákon pedig előesti szentmisére várja a híveket. Sokat imádkozik, s kéri a hívek imáit is, hogy meg tudjon újulni az Egyház, hogy a hívekkel közösségben épülhessen tovább a keresztény jövő.
- A magyar keresztény kultúra háza
- Szent Vincenzo Grossi (1845–1917)
- Bűn, ha reformátusként katolikus misére járok?
- Végső búcsú Kozma Imre atyától
- A pápa a visszaélésekről: Vigaszt és segítséget kell nyújtanunk
- Magamban is mondhatom a rózsafüzért?
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút