Kezdőlap A lelkiatya válaszol Telefon az Oltáriszentség előtt

Telefon az Oltáriszentség előtt

Szentségimádáson történt, hogy egy fiatalember nyugodtan telefonált, még csak a hangját sem halkította le, úgyhogy a bent lévőket igencsak zavarta az imádságban. Hogyan lehet így viselkedni az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus előtt?

Némileg menteni szeretném a „tettest”, aki nem tudja, hogyan kell viselkedni a szentségimádáson, ezért pár sorban megpróbálom éreztetni, mennyire nehéz hitünknek ezt a legnagyobb titkát megérteni, elfogadni, igazán hinni. A papoknak ez természetes: már kispapként a szemináriumban, délben, étkezés után átmentünk a kápolnába, szentségimádásra. A nap közepén Jézus Urunknak megköszöntük, hogy velünk volt délelőtt, s kértük, legyen velünk továbbra is… Olvastam valahol, hogy egy plébánián, mikor befejezték az ebédet, szólt a plébános, menjenek át egy kicsit imádni az Urat. Erre látszólag hallatlan dolog történt: a vendég tizenéves fiú kijelentette, hogy ő ugyan nem megy át, nem térdel egy kenyérdarab előtt, s nem imádkozik hozzá. A nagy csend, megbotránkozás után mosolyogva szólalt meg a plébános: „Fiam, megértem, ha nem hiszel! Én azokon csodálkozom, akik hisznek…”

Kérem az olvasót, próbálja kicsit megérteni, kiről is van itt szó! Hány titkot kell itt legyőzni?! Nagyjából szedem csak össze. A Názáreti Jézus Isten Fia volt. Az utolsó vacsorán szavaira a kenyér és a bor valóban átváltozott testévé és vérévé. Amikor apostolainak mondta: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”, ők is megkapták ezt az isteni hatalmat. A mostani papoknak is az a hatalma van, amit az elsők Jézustól kaptak. El kell tehát hinni, hogy aki misézik, rendelkezik ezzel a hatalommal. Boldog az, aki eljut erre a hitre. Az ő számára földi mennyország, ha a szentségi Jézus előtt tölthet akár csak pár percet is. Mint Szent Paszkál (†1592). A kisfiúnak egyszer magyarázta csak el édesanyja, ki rejtőzik a templomban az aranyos ajtó mögött. Attól kezdve, ha betért Jézuskájához, eltűnt számára az idő. Mindig ott keresték, ha nem ment haza. Azt hitte, csak pár percet töltött az oltár előtt térdelve… A hagyomány szerint az érte mondott szentmise alatt úrfelmutatáskor felnyitotta szemét, hogy még egyszer láthassa édes Üdvözítőjét a kenyér és a bor színe alatt.

Sienai Szent Katalinnak (†1380) élete vége felé az Oltáriszentség volt egyedüli eledele. De azt úgy éhezte, mint más a földi ételt. E szent vágya már akkor is csillapodott, ha az Oltáriszentség jelenlétébe került, sőt akkor is, ha papot láthatott, aki aznap érintette az Üdvözítő szentségi testét. Kis Szent Teréz hogy örült, amikor szentségi körmeneteken az öröm virágait szórta az Úr Jézus elé. Hála Istennek, sokan vannak, milliók és milliók, akik szívvel-lélekkel hisznek az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában. Hogy megmozgatja például az egyházközséget a közeledő úrnapja! Milyen buzgalommal készítik a sátrakat. Benne van a nép nagy hite…

Ha valakinek nincs olyan hite, hogy mindezt átérezze, elég szomorúság az neki. De legalább legyen annyi embersége, hogy másokat nem zavar, a többiek hitét, imáját tiszteletben tartja!