Teljesen egyedül maradtam

Némileg azonos a sorsunk: nyugdíjba mentem betegen. Szeretetotthonban élek. A nap legnagyobb részét egyedül töltöm a szobámban. Engedje meg, hogy saját vívódásaimat megosszam önnel.

Elsősorban a múltat kell feldolgozni. De nem mindegy, hogyan gondolok rá. Lehet zúgolódva, Isten ellen lázadozva, és akkor az embert megöli a depresszió, a szomorúság. A másik megoldás a helyes, ha visszagondolva hálát adok a Jóistennek, hogy annyi örömet adott. Tudomásul kell venni, hogy az idő halad, vissza nem tér. Segít ezt megérteni az Ószövetségből a Prédikátor és Jób könyve. Mindennek megvan a maga ideje. Ideje van a születésnek, a fiatalságnak, az örömnek, a szenvedésnek és a halálnak. Ideje van a nevetésnek és a jajgatásnak. Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az ő szent akarata. Ha a jót elvettük az Isten kezéből, a rosszat miért ne vennénk el? Természetesen könnyű ezt mondani, leírni. De a gyenge, fájdalomtól meggyötört ember hangulata rettentően változik. A sötét napokat is ki kell bírni, és ki kell imádkozni a Jóistentől, hogy tudjunk mosolyogni és nevetni, a múltért hálát adni.

A másik nagy kísértés a jövő. Hajlamos az ember arra, hogy minden lehetséges rosszat elképzeljen, ami bekövetkezhet. Milyen betegségek jönnek még rám? Ki fog gondozni? Hogy fogok és mikor meghalni? Különösen sokat tépelődik, aki egyedül van.

Ide kell a nagy hit. Tudom, hogy bármi is jöjjön, van Gondviselés, a Jóisten megadja az erőt, olyan megoldás születik, amire nem is gondolt az ember. Én utólag mindig szégyelltem magam, amikor a bajban nagyon féltem, aggodalmaskodtam. A jóságos Isten megoldott mindent. Tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, de bele kell imádkozni a szívünkbe, lelkünkbe: Istenem, Te velem vagy, nem hagysz sohasem magamra, adsz mellém embert, segítséget. A Bibliában többször olvashatjuk: Ember! Ne félj, én veled vagyok, veled leszek!

Sokszor kell arra gondolni, hogy halálunk után vár ránk egy csodálatosan szép világ, egy új, örök élet, ahol már nem lesz fájdalom, aggodalom, együtt leszünk újból mindazokkal, akiket szerettünk földi életünkben. Sokszor elgondolom magamban, ha nem tudok aludni, hogy odaát mennyien várnak rám. Mondom nekik: várjatok türelemmel, míg a Jóisten nem vesz magához. Úgy látszik, még valami feladatom van. Talán csak az, hogy szenvedjek és így kegyelmet nyerjek magamnak és másoknak.

Ami a jelent illeti, azt ajánlom, keressen valami társaságot, egy embert, akivel tud beszélgetni. Találjon valami elfoglaltságot, akár szellemit, akár fizikait. Ha van ereje, sétáljon, utazzon, látogassa meg a rokonait. Keresni kell az elfoglaltságot, ami leköti és némileg érdekessé, értelmessé teszi az életét. Erősen fogódzkodjék a Jóistenbe, az imádságba, járjon szentmisére, gyakran áldozzék. Ezek mind nagy erőt adnak.

Az is segít, ha elgondolja, hogy mennyien vannak, akik a miénkhez hasonló sorsot viselnek, sőt, sokkal nehezebbet: a vakok, a kerekes székhez láncoltak, a szegények, a munkanélküliek, a hajléktalanok. Nagyon sokan vannak, akik boldogok lennének, ha cserélhetnének velünk.

Gondolkozzon mindezen: olyan valaki írja, aki naponta átéli mindezt, és harcol szüntelen, hogy egy kis lelki békéje legyen.