Titkok, meg „kiskapuk”

Önnek tökéletesen igaza van: aki nem él egyházjogilag is rendezett házasságban, az nem gyónhat és nem áldozhat. Ez vonatkozik azokra, akik élettársi viszonyt létesítettek, csak polgári házasságot kötöttek, vagy másvallású templomba mentek esküdni. De legjobban azokat érinti, akik elváltak, azután valakivel polgári házasságot kötöttek. Talán mindkettő rendkívül vallásos, de nem mehetnek gyónni és áldozni. Azonnal meg kell jegyeznem: aki elvált, de magányos, nem él együtt senkivel, ott ilyen vonalon nincs semmi baj.

Mégis, hogyan fordulhat elő, hogy az ilyen is gyónik és áldozik? A gyóntató pap számára létezik egy nagy parancs: a gyónónak hinni kell, azaz a papnak el kell fogadni mindazt, amit ő mond. Nem bírósági tárgyalás az, hanem a megtérő, a gyónó vádolja saját magát az Isten és a gyóntató atya jelenlétében. Ha ő nem mondja meg gyónáskor, hogyan, miben él, a pap nem vádolhatja, nem veszekedhet vele. Kérdés, hogy a Jóisten ezt hogy veszi? Ha tudatosan félrevezeti a papot, szentségtörés, ha jóhiszemű, akkor nem.

Ha beáll az áldozók közé, hogyan lehet megtagadni tőle az Úr Jézust? Mi lenne abból, ha a pap válogatna, kit lehet megáldoztatni és kit nem? Úgy kell vigyázni, hogy egy Szentostya se essen le a földre, azt sem tudja az ember, ki áll előtte, és ha tudná, akkor sem lehet félreállítani.

Az sem biztos, hogy nem szabad neki áldozni! Ugyanis lehetséges, hogy egyházjogilag rendezték a házasságot. Ha az egyházi bíróságnál bebizonyosodik, hogy az első házasság valamilyen oknál fogva érvénytelen volt, akkor megkötik az egyházi házasságot, vagy ha az egyik fél nem akarja megújítani a házassági beleegyezést, akkor lehet gyökerében orvosolni házasságukat. Mindezt nem szokták sem a plébános, sem ők kiteregetni, hiszen itt kényes dolgokról van szó. Csak azt látják, hogy aki eddig nem áldozott, most beáll a boldog meghívottak sorába.

Még egy esetet felhozok: testvérként élnek, csak azért, hogy áldozhassanak. Óriási áldozat! Megdöbben az ember, hogy mire képes egy-egy jó lélek csak azért, hogy az Úr Jézust magához vehesse.

Tehát nálunk „kiskapu” nincs. A legnagyobb fájdalom a papnak, amikor meg kell tagadni a feloldozást és azt kell mondani: ne tessék áldozni. Úgy van kiskapu, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy rendezzük a házasságot. Sok esetben lehetne, de akiket illet, nem törődnek vele.

Végül tessék elgondolkozni azon, mit szenvednek lelkileg azok, akik nem áldozhatnak! Milyen vágy élhet bennük, milyen lelki éhség, amikor – bár tudják, hogy nem szabad – mégis beállnak az áldozók közé. Nem akarom mentegetni őket, de tanulhatnának tőlük azok, akik számára szabad az út és nem hallják: Vegyétek és egyétek.

Még egy kis parányi megjegyzés: a szentáldozásnál lehetőleg ne törődjünk azzal, ki és hogyan áldozik, kézbe-e vagy nyelvre, térdet hajt-e vagy sem. Ilyenkor teljesen magunkba roskadunk. Uram, nem vagyok méltó, de jövök, mert hívsz, hála Isten, hogy magamhoz vehetlek.

*

A papnak a legnagyobb komolysággal át kell gondolnia, hogyan áll a személyes imádsággal, vagyis azzal, hogy naponta olyan hosszabb időt szenteljen rendszeresen az imádságra, hogy az ne hangulatától függjön. Karl Rahner szavait idézve: „A mai pap hite a misztikusan szemlélődő pap hite, vagy nincs is hite.”

(Gisbert Greshake: Pap vagy mindörökké)