Az ember megy az utcán, közlekedik – és ha nem rabja, hanem csak követője úti céljának, akkor örömét leli az utazásban. Vannak, akik azt mondják, a cél maga az út. És miközben ezen gondolkodom, máris kevésbé vagyok fáradt és kedvetlen, mint amikor elindultam otthonról a nyári hőségben, mert mindenféle ügyeket kell ma elintéznem. Körülnézek, és máris kalandok során át vezet az utam, mint Odüsszeusznak.
Metró, mozgólépcső. Egy fokkal lejjebb egy csinos, fiatal nő. Rézsút átnézek a szemüvege lencséjén. Most az ő szemüvegén át látom a világot. A szemközti lépcsőn utazók arcát és a reklámokat. Mindegyik torz, és a feje tetejére állított. Tényleg így látja mindezt? Nem lehetetlen, hiszen régi tapasztalatom, hogy mások hozzám képest mintha kissé torzan és feje tetejére állítva látnák a világot. Csakhogy, ha a másik szemüvegén át nézem, amit nézek, attól még nem az ő szemével látom azt. Hiszen az ő szemüvege az ő retinájára fókuszál…
Jó néhány évvel ezelőtt megtalált az az érzés, hogy életem hátralévő részét el tudnám már tölteni azzal, hogy nézem a tengert, a halandó hullámokat és a halhatatlan hullámzást. Egyre inkább azt hiszem, hogy ez nem valami poétikus hangulat, hanem igazi, mély vágy és szükséglet bennem: ez a látvány életem végiggondolásának háttereként talán helyreigazítaná világképem dimenzióit. Kérdés: a táj, amelyben az ember él, mennyire befolyásolja gondolkodásának természetét és alapanyagát? Jártam néhány idegen országban, és tapasztalni véltem, hogy az ott élő emberek valamelyest másként gondolkodnak, mint mi vagy én… Például a portugálok… De jó lenne még egyszer visszamenni Lisszabonba…!
De mintha már ott volnék. Látom a tengert, sőt érzem a sós leheletét ebben a benzingőzös, júniusi pesti kánikulában. Ez itt most nem egy kissé lepukkant vendéglátóipari egység a ferencvárosi Mester utcában, hanem mintha, mondjuk, a lisszaboni Brasileira kávéház lenne… Emlékszem, tizennyolc évvel ezelőtt egész nap jártam a várost, megnéztem minden megnézhető nevezetességét, és figyeltem az utcai járókelőket, akik mintha kevésbé lettek volna idegesek és zaklatottak, mint mi, itt, Európának ezen a felén… Vajon miért? – töprengtem az egyre szélesedő Tejo partján üldögélve, ahol az ember sosem lehet biztos benne, hogy ez a víz itt a lába előtt még a folyó, vagy már maga a tenger…Aztán betértem a híres-neves Brasileira kávéházba – már csak azért is, hogy találkozzam elhíresült törzsvendégével, a réges-rég meghalt Fernando Pessoa költővel. Egyik kis kötetét olvasgattam (Kétségek könyve), örömmel és aggodalommal, mert szép és nyugtalanító mondatok sorakoztak benne. „Állandóan úgy érzem magam, mintha fölébredés előtt volnék.” „Birtokolni annyi, mint elveszíteni. Elmondani annyi, mint túlélni.” Aztán itt van még egy: „Nem azt látjuk, amit látunk, hanem azt, aki vagyunk.” – Igen, ez sok mindent megmagyaráz. Már csak ezért érdemes volt elmenni oda, Lisszabonba, de érdemes volt most betérni ide is, a Mester utcába. Mert Pessoa szerint majdnem mindenben majdnem ott van majdnem minden, amint írja: „A Douradores utcában is van világmindenség”. Akkor pedig a Mester utcában is.
Mindezen két feladat között tűnődöm most, útközben. Nem is holt idő ez: ez maga az életidő. Útközben vagyok.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")