Élet = áldozat

Úgy látom, ön is áldozatul esett annak az életszemléletnek, amely nyugatról, még inkább Amerikából szivárgott át hozzánk. Ezt úgy nevezik, hogy fogyasztói társadalom. Eszerint az ember csak azért él, hogy minél inkább élvezze az életet. Töméntelen mennyiségű étel és ital, de csak a legfinomabb. Átdorbézolt éjszakák, dicstelen kalandok, nyaralások, utazások, szép ruhák, kitüntetések és főként minél több pénz. A lényege: önzés, élvezet. Ezt a fajta életet II. János Pál pápa még rosszabbnak látja, mint a kommunizmust. Azok legalább küzdenek, termelnek, de ezek csak élvezni akarják az életet, mások kárán.
Miért érdemes élni? Az egészséges lelkületű ember tudja: azért él, hogy alkosson, valami szépet hagyjon hátra maga után. Azért, hogy a temetésén elsorolhassák, mit alkotott életében. Talán elsősorban a családja a legnagyobb műve, hogy képes volt hitvestársát, gyermekeit, rokonait boldoggá tenni. Az, hogy nem mások megkeserítésére élt, hanem ellenkezőleg, azért, hogy boldoggá tegye őket. Micsoda teljesítmény volt tisztességesen eltartani a családot! Milyen nagy dicsőség, ha körülveszik fiai, leányai!

Azért érdemes élni, hogy az ember helytálljon abban a hivatásban, amit a Jóisten neki rendelt. Az igazi ember számára nemcsak a papság hivatás, nem is csak az orvos, a tanár, hanem maga az apaság, anyaság, de minden egyes foglalkozás. Az utcaseprés is az, ha valaki lelkiismeretesen csinálja. Ha a Jóisten különös ajándéka folytán sikerült valami nagyot, maradandót létrehoznia, nagy dolgot alkotnia, az igazán nagyszerű!
De mindez a fogyasztás ellenkezőjével jár, amit úgy hívnak, hogy áldozat. A szentmise harmadik kánonjában pontosan ezért az életért imádkozunk: a Jóisten „tegyen minket neked szentelt örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget választottaiddal együtt. Az ő közbenjárásukban bízva reméljük, hogy mindenkor megsegítesz minket”.
A IV. kánonban pedig: „Tekints Istenünk erre az áldozatra, melyet te magad készítettél Egyházadnak. Add meg jóságosan mindazoknak, akik a szentmisében részt vesznek, hogy fölséged dicséretére Krisztusban élő áldozattá váljanak”.
Ez az áldozat nekünk nem a keresztfa, vagy a máglya, hanem a családi otthon, a munkahely, a betegség, a kórház, minden, ahol alkothatunk rövidke életünkben.

*

Mindszenty hercegprímás úr egy éjszakája:
Az őrnagy felszólít, hogy vetkőzzem. Én nem vetkőzöm, mire ő félhomályban levetkőztet. Előveszi kihallgatószerszámait: egyik kezében van a gumibot, a másikban éles kést tart. Nagyot kiált és mint a lovardában a lovat, ügetésre fog. Hátamra és lágyékomra hullanak a gumibot ütései. Hatalmában van egész testem; kerget, űz.
A lábamat fájósan szúrják a szálkák. Kimerülve lihegek a futástól; de futok, mert így kevesebb botot kapok.
A vallató tovább kérdez és ver. A szívem, a lábam már nem bírja. Senki sem ismerne rám, aki csak egy hónappal előbb is látott. Ez az Ő áldozata.